Napkorong

A száműzött költő

Esteledik; az árbochoz dőlve,
átnézek hol a part árnyékot ölt.
Szívem dobog, 's hull a szemem könnye.
Légy jó, légy jó. te drága anyaföld.

Gyermekkor, az örömök bölcsőjén,
hol először énekeltem ifjan,
fájdalom öröm könnyeit ittam!
Szívem megdermed, a válás gyötrelmén.

Egy hűvös esti szél fúj a partról:
Bűvös illat, egy utolsó gyönyör!
E csillagok sem ragyognak már ott
utamon kin és a magány gyötör.

Mert e hajó az ő kikötőjébe visz,
ahol egy szeretett mosoly sem vár
's ahol egy barát a karjába zár, egy
száműzött panaszának senki sem hisz.

De engem kilöktek és száműztek,
mert az igazságért égett a lelkem,
mert az szabadság tüze bennem égett
mert a szent jogot kérte énekem.

Mert bátran az üzenetet kimondám,
amellyel Isten engem megbízott,
's mert a szívem az igazságért nyitott
a hazámért, mit rabszolgalánc lezár.

De mégis – a megtört szívem vérzik
és nyelvem kölcsön adtam a jónak.
De Éosz már új fényekre épít,
's diadalul már a rózsáit szórja.

Takard el szemeidet a fénytől,
egy hétszeres fátyollal bekötve:
Nap feljön; és a fényétől örökre
megszabadulsz az álomképtől.

Fordította Mucsi Antal

Der verbannte Dichter

Der Abend dunkelt; an den Mast gelehnt,
Schau ich hinüber nach dem Heimathstrand.
Es pocht mein Herz, das stolze Auge thränt.
Leb' wohl, leb' wohl, mein theures Vaterland!

Du meiner Kindheit Wiege, meiner Freuden,
Wo ich die ersten Lieder glühend sang,
Das meine Lust- und Schmerzensthränen trank!
Mein Herz erstarrt. — Wie bitter ist das Scheiden!

Der Abendwind weht kühl vom Lande her:
O, diese Luft trink' ich zum letzten Mal!
Von diesen Sternen leuchtet keiner mehr
Auf meinem Pfad voll Einsamkeit und Qual,

Denn dieses Schiff trägt mich zu seinen Landen,
Wo mir kein Auge liebelächelnd blickt,
Wo keine Freundeshand die meine drückt,
Kein Ohr sich neigt den Klagen des Verbannten.

Man hat mich ausgestoßen und verbannt,
Weil für die Wahrheit meine Seele glüht,
Weil ich der Freiheit Jünger mich genannt,
Weil heil'ges Recht gefordert hat mein Lied,

Weil furchtlos ich die Botschaft laut verkündet,
Die auf die Lippe mir mein Gott gelegt,
Und weil mein Herz in treuer Liebe schlägt
Für's Vaterland, das Sklavenkett' umwindet.

Doch — blutet auch mein armes Herz und bricht's
Ich lieh die Zunge nur dem Geist der Zeit.
Schon steigt die Eos auf des neuen Lichts,
Die triumphierend ihre Rosen streut.

Verschließt die Augen nur vor ihrem Schimmer,
Hüllt Euch in siebenfache Schleier ein:
Die Sonne steigt empor; vor ihrem Schein
Verschwindet Euer Nebelreich auf immer.

Mathilde Raven