Napkorong

Látod, nem a világ a hibás, ha te vagy finnyás,
Mindig keresed a jót de jóval jobbat vársz,
Nem elég ha a végzet egyszer megpörgette kerekét,
Akarod az egész világot nemcsak a főnyereményt,

De neked nem elég az, ha az élet csontokat ad,
Te kóbor kutyaként is a nagyobb koncért marsz,
És csak akkor laksz jól ha másnak semmi sem jut,
Feneketlen vagy mint egy kiszáradt döglött kút,

Önmagad mélybe veted és kéjesen élvezed még azt is,
Hogy a magányod a mélyben oly valótlanul hamis,
Mert odalent csak magad vagy az önsajnálatodban,
Akár egy kígyó, aki a saját farkába önként harap,

Egy kietlen kérges sivatag kellős izzó forró közepén,
Elhagyott már minden embert minden hazug és szép remény,
De benned él a vágy hogy a napot is ellopod, és a fényt,
Nem hagysz se homokot se egy talpalatnyi időtlen tért,

Amiben a sok hiány addig legalább valahogy elfért,
Most meg a sok éhes száj sírjon még több semmiért,
Aztán ha már az egész világ fáj te bevállalnád,
Hogy minden kínját jó ízzel élvezkedve felzabálnád,

De magadat viszont semmiképpen se zaboláznád meg,
És végül értetlenül habzó szájjal várnád azt el,
Hogy amit kifosztottál újabb babérokat teremjen,
De ezen a Földön a gerincet nem osztogatják ingyen,

És csak rág a féreg, miközben átjár a halálos mérged,
Nem érted miért vérzel, mikor fájdalmat sehol nem érzel,
Lebénult félholt hulla vagy, belőled is csak konc marad,
Tébolyult démonaidnak magadat, elevenen feltálaltad,

De látod, nem ez a lét a hibás ha elborít a kapzsiság,
Ha az arcodon a vér látványa barázdákat csak szánt és szánt,
Neked kevés az ha a végzet mindent megad, ami nem jut másnak,
Akarod az egész saját keserűn fűszerezett menüdet főfogásnak,

S ha még az sem elég, mikor már jól át sültél,
Örülsz, hogy legalább te frissen sültet ehettél,
Mert ki őszintén él lehet sokszor éhen marad még,
De jó ízzel ehet majd, s soha nem akad torkán...
...egy falatnyi kis erény.