Fáradt unalmamból
szerelmes madárcsacsogás
lágy dallamai
próbálnak kirántani,
ahogy a fuldoklót
az örvényb?l, miel?tt
hullámsír öleli,
sós vízkoporsó.
Hiába.
Szemeim szenvtelenül
néznek a madárkára,
kezem lebbentem felé,
szálljon, hol dolga várja,
vagy a párja, énekeljen neki
szerelmes trillákat!
Engem hagyjon!
Az ablakon a napsugarak
belépnek, hiába csukott a tábla.
Belépnek, s mint tündérek,
a korhadt faasztalon
könnyed táncot lejtenek.
Olyan könnyedet,
hogy a porszemek felemelkednek
a szúette fáról, és apró
csillagokként ragyognak
a tündér-napsugarak
ruháinak apró red?in.
Csak egy hanyag mozdulattal
elhúzom a sötét függönyt.
Nem kell a fény!
Süssön ott kint, s táncoljon
a szök?kút víztükrén,
törjön a csobogó vízsugáron
ezerszín? szivárvánnyá!
Ne nekem táncoljon!
Ülök a szobában.
A sötétben céltalanul
kering? porszemek tanácstalan
simogatását érzem arcomon.
A falakból még visszadobódik
a kismadárka
szerelmes trillája.
Minden hiába!
Torma Zsuzsanna - május 22 2008 14:04:18
Gyönyörû szép ez a versed is, kedves Andika!
Szomorú szívedet vidítsa fel a kismadár éneke, de az ablakodat tárd ki, s ne húzd be a függönyt!
