Nem akarok megfelelni imázsomnak,
nem akarok megfelelni semminek,
mondd meg nekem mit adhatnék most már másnak,
hiszen tudd, hogy ronggyá téptél lelkileg!
És a ronggyá tépett fájó lélek
hogy segítsen másokon?
Nem gondolsz Te bele ebbe, félek
itt maradok zátonyon...
Itt egy lakatlannak tűnő sziget,
felszedem a horgonyom,
távol tőled, mondd csak Veled minek
hangulatom eldobom!
Hadd vigye, csak hadd a tenger mélyre,
hajómat is engedem,
nem festem többé az eget kékre,
különben is cseszhetem!
Ez az élet tudod, ez kell nekem,
egyedül a tengeren,
és ne legyen itt már senki velem
kedvemet már nem szegem!
Milyen kedvem, ugyan, nincs is nekem
elnyelte egy fénysugár
lelkem izzik, forr és kicsit remeg
ki itt már halálra vár!
Mondd meg, ne mentsen meg az a hajó,
ki felém tart, igyekszik,
ketté törött életnek nem való
ember ugrik, mind segít!
Látom, most, ahová most elvisznek,
de hisz' ezek angyalok!
Csak egy pillanatra még elhittem
régi vagyok, az vagyok!
De már látom, csupán illúzió
halkan szól a szerenád,
angyalok közt lásd, egy mindent tudó
ne gyere, és meg ne bánd!
