Mennyit is ér az életünk, milyen és van e egyáltalán életünk.
Ezt soha nem tudja az, aki nem egyedül él.
Igen, tudom, Lehet társsal is magányosak lenni - ez köztudott.
De más ez a magányosság. Mindenkinek azt kívánom, soha ne érezze ezt meg.
Emlékezés: van, akinek már csak az emlékek maradnak,
de legalább azt senki nem tudja elvenni tőle.
Az emlékek - ha rosszak, - ha jók, - akkor is emlékek, és hozzánk tartoznak.
Emlékezni nem csak szép dolgokra kell, hiszen a rosszak is az
ember életéhez, - az emberhez magához tartoznak.
Az biztos, a szépre emlékezni jobb, de az már szomorú, ha van, aki arra
sem tud emlékezni.
Attól, hogy valaki emlékezik, az új élmények befogadására ugyanolyan
szükség van - és igen, - az újak is előbb utóbb emlékké válnak.
A szomorú az, ha valakinek nem emlék, ami valóban emlékké lett.
KiberFeri - október 03 2017 16:14:30
Hmm... kész tanulmányt írtál és nagy igazságod vagyon...
Amúgy meg ez a végzet egyik formája.
Kiváló gondolatsorodhoz: vivát!
KíberFeri
Zsolesz25 - október 03 2017 17:17:24
Kedves Szomorúfűz! Nagyon tetszik a versed, de nem tudom, biztosan vannak azért barátaid, akikkel néha napján találkozol! Ne legyél teljesen egyedül!
Én is egyedül vagyok még, nincs még barátnőm sajnos, de már nagyon szeretnék, és soha nem adom fel, hogy legyen! Zsolti Zsolesz
szomorufuz - október 04 2017 22:15:10
Kedves Zsolti.
Köszönöm olvasásodat. Természetesen vannak barátaim, és jönnek hozzám, de az egyedüllét a társra vonatkozik, aki sajnos, már kilenc éve elhagyott. Deénmár öreg vágok, Te viszont fiatal. Ne. Áradnak egyedül. Szeretettel láttalak - Szfűz
