Eső és könnyek, és felnéztem a Napra,
ragyogott, mint mindig, százezer szikrája.
Súgta, hogy lelkemben, ne adjam fel soha,
elrejtett kincseim, a jóságom záloga.
Gondolkodtam, tudtam, csak megálltam oly némán,
mint útszéli porszem, ha túléli a sodrást.
Miért is vesződtem annyit, szívem csak tudhatja,
és parányi rózsaláng, nyílott ki az útra.
Széltében, hosszában, megannyi sok felleg,
elrejtik a napot, és nem találom helyem.
Abban a sanyarú, goromba világban,
mely nem a jóra teremtetett, csak egy hervadó rózsára.....
