Ragyog az ég, szellő nem is fúj,
éjszakai ködnek, nyoma sincs sehol!
Eső sem veri, most az ablaknak párkányát,
nyugodt minden lélek, ébredez a táj.
Napfény meleget ad, még párszor, utoljára,
szívednek gyertyafényt, mely szürkéből lett sárga!
Szeretne még egyszer, tüzesen izzani,
hogy fényét rád ragyogja, egy parányi valami.
Csoda ő, vagy boldogság, vagy e kettő keveréke?
senki se látja meg, ha nincs nyitva a szíve!
Bezárva a kincsek, a lelked üres, gyenge,
mely csak akkor ragyog, ha velem leszel végre!
Megfogni a kezed, minden álmom ez,
megölelni téged, nagyon vidám lesz!
Örömmel tellik meg, akkor majd a szívem,
mert tudom, hogy eljössz; és; tiéd lesz mindenem,
