Elhagyom a reményt, mert hanyatt homlok szalad,
A lába kibicsaklik, és előre nem halad,
Megfordulni rest ő, vissza soha nem tekint,
Nem kell olyan isten, aki reám csak legyint,
Felemás jókedvvel, a világ egyik felén,
Valamilyen város, valamilyen terén,
Ebédidő van már, a gyomrom is korog,
Vagy csak az árnyékom a sarkamban morog,
A nappal úszni készül, alámerül szépen,
Lassan elsötétül minden a térképen,
Gyere velem mámor, amerre hajt a vér,
Egy magamfajta vándor, ott úgyis utolér,
Feledésbe ejtem kicsiny kavics szívemet,
Ha már ráfizettem, tűrni mindenütt lehet,
Tegnap óta várom hogy végre holnap legyen,
És az idő köztük valami jót is tegyen,
De a remény megint, rossz irányba halad,
S csak üzenetet hagyott, "meg ne add magad",
Hisz a váza sosem hibás, az csak eltörött,
Mert a haldokló virágok elől megszökött,
Az eső pedig felsírva a még élőkért,
E könnybe lábadt világon, szebb időkért,
Lehull a porba, mint felhők lelkéről a kő,
Ha elég soká várok, tán napsütés is jő.
|
|
