Napkorong

Holnap köszönök egy háztól,
hol tizennyolc évem volt.
Szaggatva, könnyek helyett pironkodva
lépek, még utolsókat
ezen utolsó otthonomba.

A férfi belül sír.
A könny csak akkor csordul arcán,
mikor nem látják így:
meg-megáll, konstruál a múltra
mélán, bambán.

Barcsra költöztünk,
mondván ott jobb lesz,
és közel lesznek majd a rokonok.
Ma nem élek ott, anyámék sem élnek,
és nem távolságon múlik, ki a rokonom…

Mintha testvéreim lennének
apám versei és faragásai,
úgy mentem őket magammal,
precíz szorgalommal tova.
Aztán ott vannak édesanyám könyvei,
egy egész házi könyvtár, több száz kötettel,
emléksorokkal, családi iratokkal:
kidobhatatlanok – nem, azt nem tehetném, soha!
Velem kell jöjjenek, szépen egybegyűjtve,
majd én elszámolok később vajmiképp velük,
de porladni hagyni ily gyűjtött, féltett életművet
szívtelen vétekbe kerül.

Sokszor az utolsó forintokon
az én anyám azért vett könyvet,
hogy elvesse bennem a tálentum magját,
tudásszomjam általuk oltsa,
pedig megszólták szegényt érte…
A szegénység mellett sem veszhet el a gyerek! – vallotta szavát,
míg más csak szellemi csetreszeknek hívta
a csodakincs könyvecskéket.
De én faltam, faltam csak sorra s bőszen őket,
míg le nem ülepedtek fejemben az ismérvek.

Lemúlt hát egy család, elsápadtak az évek,
a polcok összerogynak, most már vége van, menni kell…
El kell köszönnöm tehát
a szobáktól, az udvartól, a kerttől,
a konyhától, a faháztól, a padlástól,
az utcánktól, a várostól, hol ennyit éltem,
s a haláltól, a szüleimtől a temetőben.

Itt nőttem fel, a felső tagozattól
nagykamaszig itt virultam.
Noha kezdetben nem tudtam megszokni e kisvárost,
most már érte folyatom könnyem
szomorkásan, búslakodóan…

Köszönöm, hogy él’tem itt szárba szökkent,
szószátyár énem, hogy kidagadt!
Köszönöm, hogy boldoggá tettél itt mindent,
mi velem bárhogy is történt eged alatt!
Szeretni foglak, szívemből kitörölhetetlen vagy,
elérzékenyít mostantól emléked;
nem lehetnék most aki, ha nem benned élek,
s általad leszek majd maholnap!

Tizennyolc év, teli keserűvel, dísszel,
de szívemhez nőtt minden pillanata.
Most elmegyek, ám magammal viszek, mit tőled kaptam, mindent.
Hát élj nélkülem tovább, gyermekkorom szent Dráva partja!

(Pápa, 2013 júliusa)

Hozzászólások

ElizabethSuzanne0302 - szeptember 22 2019 12:41:57
Elgondolkodtató, szép emlékvers. Köszönöm, hogy olvashattam: Zsuzsa

parducos - szeptember 22 2019 19:30:52
Köszönöm figyelmed Zsuzsa!

KiberFeri - szeptember 23 2019 08:07:37
Árpi kérlek, nagyon jó lett az emlékversed, nekem meg nagy élmény volt olvasni...
Tisztelettel, elismeréssel: vivát!
KíberFeri