Napkorong

Nachruf

Gramvoll, tief verdüsterten Herzens wandl' ich
Trauernd hin; es blüht mir umsonst die Erde,
Die sich jüngst als Grab über Theures, ach! für
Immer geschlossen.

Ein Empfinden bleib mir zurück, nur eines:
Daß du spurlos gingst, daß die Flamme jählings
Dich dem Sein entriß, daß ich nie mehr, nie mehr
Nie mehr dich sehe!

Ach! nicht Worte spiegeln von dir, nicht Thaten
Wieder, was dein Eigenstes war! kein Sommer,
Reich an Frucht, ein ewiger Frühling warst du,
Ewig verloren!

Leise wiegt belebender Hauch des Morgens
Rings um mich die blühenden Fliedersträucher;
Und mir ist, als schwebtest du aus den Büschen
Hold mir entgegen.

Lächelnd nahst du, Blumen in deinen Händen,
Wie ich einst auf Bergen dich sah; dann fassest
Du mein Haupt und richtest es auf und blickst mir
Ernst in die Augen.

"Also denkst du," sprichst du mit sanftem Vorwurf,
"Meiner Wünsche, wie ich für dich sie hegte?
Freude, sagst du, gab ich dir einst! ich will sie
Immer dir geben.

Nicht in dumpfer Trauer gedenke meiner!
Wie! daß, ungebeugt von der Last des Alters
Noch das Haupt, ich schwand aus des Lebens Mitte,
Willst du beklagen?!

Nachempfunden, was ich gelitten willst du?
Klagt' ich denn? und hab' ich nicht überwunden?
Nicht so klein gedenke des Sinns, der endlich
Frieden gefunden!

Was da blüht, es künde dir meine Liebe
Immer neu, so lange du lebst! denn siehe,
Liebesgrüße sendend an dich, im Frühling
Bin ich geschieden!"

Mich ermahnend, blick' ich empor; der Flieder
Rauscht nur leise rings um mich her und schmerzlich
Fühl' ich mich allein – ach! dem Geist nur warst du
Mahnend erschienen.

Doch ein Lichtstrahl bleibt mir zurück: erstarken
Soll durch dich die leidende Seele! anders
Soll mein Herz dein theures Gedächtniß künftig,
Würdiger feiern!

Wenn der Freude wieder mein Sinn sich aufschließt,
Mögen deine Züge aus ihr mir lächeln!
Deine Stimme klinge aus jedem holden
Ton mir entgegen!

Was da schön ist, rufe mir vor das Auge
Deines Wesens königlich freie Anmuth,
Daß durchs Leben wandelnd ich immer, immer,
Immer dich schaue!
____________________________________________

Búcsúvers

Búval sújtott, gyászteli szívvel járok,
Készen sírni, még ha virít is földem,
Ó, mely épp most zárta a Drágát sírba,
Sírba örökre.

Bennem érzés egy maradt, egy, mi súlyos:
Úgy mentél el nyomtalan, tűzben égve,
És nem látlak már soha többé téged,
Jaj, soha többé!

Ó, nincs szó, sem tett, ami tükröd lenne,
S láttatná, mily kincs volt egyéniséged!
Nincs gyümölcsös nyár, hiszen az, mi voltál,
Nincs kikelet sem!

Édes illat, orgonabokrok nyílnak,
Lágy fuvallat ringatja őket reggel,
És közülük mintha te libbennél ki
Kedvesen, Drága…

Jössz mosollyal mind közelébb, így egykor
Fenn, hegyek közt láttalak, csokros kézzel;
Főmhöz érsz most, s azt fölemelve nézel
Rám komoly arccal.

„Tán azt véled,” szólsz kicsit szemre hányva,
„Én irántad vágyamat rejtegettem?
Mondod, néked örömet adtam egykor!
Kész vagyok mindig...

Rám szorongón, gyászolva mégse gondolj!
Mit! hogy még a kor terhe főm se szegte,
S már eltűntem életutam felénél,
Ilyennel vádolsz?!

Úgy, mint én, te szenvedni kész vagy szintén?
Sírtam akkor? Nem voltam képes bírni?
Végre lelkem megnyugszik, nem csekélység
Érzelmi téren!

Lásd, virágok nyílása jelzi néked,
Míg csak élsz, a szerelmem mindig újul!
Távozóban szerelmes búcsúszóm is
Tavasszal küldtem!”

Így ocsúdva nézek fel, s míg köröttem
Orgonáknak lágy susogását hallom,
Fáj magányom… Ó! Csak egy szellem voltál,
Látszat, egy intő…

Fénysugár, mely itt marad nékem mégis,
Kell, hogy véled gyógyítsa fájó lelkem,
S szívem mától méltóbban ünnepelje
Drága emléked!

Majd ha elmém örömnek nyílik újra,
Tán vonásid rám mosolyognak akkor,
S minden hangból, mely felém csendül lágyan,
Kihallak téged!

Itt, mi szép, az lényednek tiszta bája,
Mint királyit, szememnek úgy idézzen,
Hogy, míg élek, bármerre járva mindig
Lássalak téged!

* * * * *