Gyermekem, hallgass ide,
Elmomdom ki szíved híve,
Káoszban fejed hiába vagyon,
Hogy lépünk így túl a hajnalon.
Vért gyalázva, átlépni ezreken,
Emlékezz mikor tapostál testeken,
Boldogan, istenként élve,
Most halandóként zuhansz a mélybe.
Emlékezz, mikor Usák szavain,
Könnyed csordulva voltál halmain,
Eszméknek, tört lelkeknek,
S új igéket szóltál az embernek.
Most nézz fel, engedj a kábulatnak,
Hogy ítélő kezekkel végül rád mutatnak,
De légy boldog, a név kötelez,
S a vér mi benned csobog erez.
Az ősök vére, mik álmodban leltek,
És fájó sebet beléd ejtettek,
Egy pengével, mibe bele halt kovácsa,
Mond miért van ennyi szörny e világba.
S te mégis ragyogni vágysz, álmodni,
Fakír szíveddel újra s újra áldozni,
Csak épp magadat, saját léted,
Eldobva életed, mit félted.
Hisz ha meghalsz, elfelejtenek,
Testeddel mélyre, föld alá rejtenek,
Ordítva, bőrödet tépve,
Mélyre a földbe eltéve.
Tegyél hát gyermekem,
Magadnak, ó istenem,
Tegyél hát úgy, hogy könnybe lábad szemem,
Ó végre gyermekem.
Tegyél magadnak, de mindent is érte,
S ölelö karod védőn hulljon testére,
S súgd fülébe, hogy érte mindent,
Együtt ha kell megváltjátok istent.
A remény rajtad múlik, alkoss,
Gyötrőgyj, tervezz, hisz fejed okos,
S szemed bármennyire is álmos,
Készülj, mert egy új élet vár most.
|
|
