Napkorong

Egy zenedoboz meséje

Volt egy lány, igaz rég volt már.
Imádta a zenét, ez töltötte ki az életét.
Szerette a balettet, a táncot, az életet.
Ő volt apja büszkesége, aki mindent megtett érte.
Elment hát egy asztaloshoz
ki, szakmája mestere volt és gyönyörűen faragott.
Elvállalta a munkát, megörvendeztetve az apát.
Elkészült a ládika, intarziás az oldala
fényes lakkal bevonva, táncparkett a mintázata.
Belül bársony borítású, csiszolt tükör fedlapú.
Benne ékszer található, gyűrű, medál, fülbevaló.
Arany, rubint, smaragd, gyöngyház, ékíti a lány nyakát.
A doboz tetején áll egy táncosnő, ruháján nincs redő.
Egyre várja a pillanatot, hogy meghallja a dallamot.
Táncol egyre, körbe-körbe anélkül hogy elszédülne.
A mester szívvel készítette, arcát körmét kifestette.
Éppen csak meg nem szólal, ám elvarázsol a táncával.
Elkészült a műremek, csodálták az emberek.
A lány is örült neki, ékszereit belegyűjti.
Közben a zenét hallgatja
a rugót gyakran felhúzza, hogy a nőt táncoltassa.
Majd kap egy kis szekretert és ékszert is egyre többet.
A zenedoboz felejtődik, a fénye is megtörik.
Felkerül a padlásra, annak is a sarkába.
Por lepi be, majd egy kabát, ez óvja a balerinát.
Elsuhan pár évtized, nincsenek benn ékszerek.
Por mard csak, csönd és sötét, úgy tűnik, elfeledték.
Ám egyszer csak fény gyullad az éjszakába
gyerekek jönnek fel a padlásra.
Futkároznak, zsivajognak, minden félével játszanak.
Ahogy a zaj közeledik, az izgalom fokozódik.
Tetszik majd, vagy félre lökik, esetleg észre sem veszik?
Emelkedik a kabát, fény füröszti a ládikát.
Nézzétek egy kis bábu! - kiáltja a vörös hajú
lányka a társainak, de mindenkinek akad
valami a kezeibe, nem törődik senki vele.
Ez a padlás kincses bánya a gyerekek számára.
Volt itt minden kacat, mi összegyűlt a sok év alatt.
Szakadt mente, lukas csizma, lószőr kulacs, csorba bicska.
A kislány, ahogy meglátta, beleszeretett a dobozba.
Fel is kapta, vitte volna, de megkondult a leves nóta.
Éppen délre harangoztak, minden gyerek haza szaladt.
Csend borult a padlásra, vissza hulltak a magányba.
Ám, alig telt el néhány óra, ajtó tárult nyikorogva.
A kislány tért újra vissza, kíváncsian a dobozra.
Megkereste és felkapta, kivitte a világosra.
Nézegette, forgatta, majd óvatosan felnyitotta.
Mit tartottak vajon benne? Még így is szép a külseje.
Belül a bársony, poros, kopott, már rég nem hordott
sok csillogó ékszert, követ, elvitték már tőle mindet.
De a lánykának így is tetszik, a kincsével igyekszik
surranva oson a szobájába, el is rejti a fiókjába.
Szépen lassan tisztogatva, régi fényét visszaadja.
És egyszer csak láss csodát, megtalálja a kulcsát!
Szép finoman elforgatva, a rugót megmozgatja.
Előbb kissé reszelősen, a dallam lassan szárba szökken.
Ekkor, megmozdul a balerina, öröm táncát elforogja.
Míg a lányka ebben gyönyörködik, az ajtó lassan kinyílik.
Belép halkan a nagymamája, a régi dallam ide csalta.
Kezében bársonytasak, benne nem ócska kacat.
Gyermekkori ékszereit és vele kedves emlékeit
hozta vissza most a zene, úgy érzi épp ideje
hogy a doboz történetét elmesélje.
Unokáját leülteti, szépen sorra elmeséli.
Az apukáját, a mestert és a munkáját.
Ahogy lassan elfeledte, s, mekkora most az öröme.
A lánykának a lelkére kötötte, emlékeit, sose feledje!
Azzal ékszereit a dobozba töltötte, rábízva a csemetére.
A balerina újra táncol, ahogy a zene szól.
Többé nem kell félnie a magánytól.
Ott forog a lányszobában, azóta már kortalan.
Most a vörös kislány is nagymama, s, az unokájára bízza…

Győr, 2016