Napkorong

Ó...te az az egykori...mit vesztettél a világ útjáról!
Aki homlokát lelkemre tette és anyának helyét vette,
Bennem szétszórt nő... mint egy erdei illat,
Mint egy álomban megírt szó... törzsembe vágott fejsze.
Te...aki életemet énekhez kötötte karjajival nyakamat ölelte,
És megállítottál...hogy nálad tenyeredben és az arcodban keressem.
Karkötőként hordtalak a gondolkodás háziasszonyának kezében,
Akivel vágytam...hogy az emberiség gyermekét ringassam.
Tiszta rózsa...gyémánt szögekkel vert a keresztemre
És...aki minden mozdulatban lehullott sziromban elveszít egy csillagot,
A mennyek ígéretes földje nyájakkal, árnyékkal és ételekkel.

Te...aki megváltoztattad az ösvényemet...és tengeri hullámmá alkottad nekem,
Hogy átviszi magára hagyott boltozatomat forgatagból forgatagba,
És körülöttem partjaim nőnek...mint az éjjel...ahogy hullámom nyúlik
Hagyva… hogy a szenvedésnek hulláma vándoroljon,
Ahol tartja a kezét...hogy megfordítsa a fény útját a levegőben.
Hol vannak az ujjaid...hogy keresgéljenek töviskoronámban?
És fekvő csípőd a fűben... amelyet a növények átfognak,
Hallgatva szerelem sóhaját melleidnek-legyőzötten meghalunk-.

Te...aki megremegteti a réteken a nyírfákat fejtetőtől lábig,
És mindenben kapaszkodsz...ami rád talál - meleg hálóban hűvösség-,
Te...aki cselekvését lerövidíti félig kiemelve melleit a ruhából,
Hogy a tüzes száj megcsókolja...és módosan kezekkel emlékeztessék
Az időnek sivatagát... amelyen hamu és homok sólymai haladnak át,
Akiknek a szél arctalan megjelenést nyújt.

Te a világ útjáról elveszett...mint egy irányt vesztett nyíl,
És szépséged úgy tűnik kapatos...hogy meghazudtoljon.
De azért...mert nem tudta megtörni a sorsát...amely a lényedben rejlik,
És nem tudtad utadra hozni és a haláltól megvédeni a gyűlöletet
Éjjelnek órájában emeld fel füleidet a földről...amikor hívlak,
Hogy halljál egy felejthetetlen... megbocsáthatatlan átkot.