|
 Vendég: 84
Nincs Online tag
Regisztráltak: 2,210
|
|
Vihar.
1
Szélcsend. Nem hallik semmi nesz,
Beteg a természet, beteg!
A tájon vak hő rengedez,
A galy lefonnyadt, csüggeteg.
A fényes lég ólomnehéz,
Elkábult vándor megpihen
És szomjú vágygyal égre néz :
Adj szabadulást Istenem!
2
Mi volt ez ? Sóhaj?. . Az se tán.
Tán képzelet, tán sejtelem,
Czikázó borzongás fut át
A soktornyú rengetegen.
Felzizzenő szót váltanak
A sárga, félholt levelek,
Aztán megint csend. — Álmatag
Terűl reájuk a meleg.
3
A nap mereven néz, tüzel,
Csontból kiszíjja a velőt,
A gyík is árnyékban delel,
Nem állja ki e tűzesőt.
Kiaszva roskad fű, virág,
Porszem se lebben; elcsücsűl —
Hát veszni készül e világ
Kórágyon, szomjan, tétlenűl ?
4
És mintha álmodnék valót
Az elcsigázott lázbeteg;
Hallván a messze égi szót,
A föld kétkedve megremeg
Csak képzelődés, sejtelem
Hogy jőne megváltó vihar,
Nem! Közbedördűl most a meny
És van zsibongás, zűrzavar!
5
Íveket vagdos a galamb,
Rikkantva surran a rigó,
Egy pillanat: és fönt, alant,
Ébred az alvó millió!
Elkapja a bágyadt lepét
Egy kengyelfutó szélroham:
„Helyet! Helyet! Csattogva lép
Lábam nyomába zord uram!”
6
Ébred a tölgy is. Kényesen
Kinyújtóztatja sudarát;
„Üdvözlégy, régi ellenem,
Nosza, vegyük föl a tusát!
Soká pihentem, jó lesz tán
Ha megroppintod derekam.”
A förgeteg tigris gyanánt
Nagyot bődülve rá rohan.
7
Ez oszt a látvány ! Száz meg száz
Vonaglás, hörgés egybevész,
Emitt üvöltő szél csatáz:
Pusztuljon a mi csenevész!
Amott zúgó ár mossa ki
Az ép közül a korhadót,
Istenitélet! Van-e ki
Már látott ehhez foghatót?
8
A föld hátán sebet hasít
Az ég villámló ostora,
Hajrá! Vad karban fölsivít
Utánna minden harsona,
Remeg a bérc s mint vert kutya
Halk szűköléssel meglapul,
Csak néha sandít: bősz ura
Itt van e még, vagy elvonult?
9
Lezajlott a harcz. — Kiderül.
Megrázkódik mező, berek,
S a földnek arczán mosoly ül,
Habár pilláin könny remeg.
A kínos tespedés után
Be édes volt e küzdelem;
Felgyúlt bennem két égi láng:
A szabadság s a szerelem!
***
Ebeczky Béla. 1858 – 1904
***
***
Der Sturm.
1
Windstille. Man hört gar nichts mehr,
blinde Hitze vibriert im Land,
krank ist die Natur sehr-sehr krank!
Der Ast ist verdorrt, hängt herab.
Die glänzende Luft ist bleischwer,
der betäubte Wanderer ruht.
‘d mit wilder Lust, schaut nach oben:
Gib endlich Befreiung, mein Gott!
2
Was war das? Seufzer? Oder nicht.
Vielleicht Einbildung, Vermutung,
ein prickelnder Schauer durchbricht
auf den spitzen den Urwald durch.
Rasselnde Worte tauschen aus
die gelben, halb toten Blätter,
dann wieder Stille. – Ein Traumhaus,
die Hitze liegt auf die Dächer.
3
Die Sonne schaut zu, die Steife
zieht das Mark aus dem Knochen raus,
die Echse zieht sie sich im schatte'.
Haltet dieses Feuer nicht aus.
Das dürre Gras ‘d Blume hinsinkt,
kein Staubkorn, bewegt sich; beugend –
nun die Welt gibt auf und verliert
durstig im Krankenbett liegend?
4
‘d als Würde von wahres träumen
der erschöpfte Fieberpatient;
hörend das ferne himmlische Wort,
die Erde zweifelnd erzittert.
Nur Einbildung, nur Vermutung,
dass es ein rettender Sturm kommt.
Nein! Donnert die Himmelswarnung,
‘d ein Durcheinander gibt es prompt!
5
Die Taube tut Bögen schneiden,
die Drossel huscht in Lampion,
von unten nach oben steigen,
‘d erwacht der schlafenden Million!
Fängt den trägen Aussätzigen
ein Schildhalter hafte Windstoß:
"Platz hier! Platz hier! Den Mächtigen
auf den Spuren den Füßen bloß!“
6
Die Eiche wacht auch auf. Heikel
streckt es sein baumhoher Wipfel;
„Sei gegrüßt, du alter Beißer,
nur zu, lass uns kämpfen, Nippel!
Nach viel Zeit, du alte Krieger,
wenn du jetzt meine Taille knackst."
Der Wind, wie ein wilder Tiger
stirnrunzelnd wild auf ihn zurast.
7
Dies ist ein Anblick! Hundertfach
windet sie sich und knurrend dreht,
diese laut tosende Windschlacht:
bis zerstört an den Boden fällt!
Dort eine rauschende Flut liest aus
von den intakten, die faulen,
Gottesgericht! Gib überhaupt
jemand schon so etwas kraulen?
8
Riest eine Wunde auf der Erde,
die Blitzpeitsche des Himmels,
komm schon! Er schreit wild die Herde,
‘d alle Fanfare des Wissens.
Der First zittert wie wilde Hund,
mit leisem Jaulen duckt er sich,
nur manchmal schaut: Ob der Schund
noch da ist oder zurückwich?
9
Der Kampf ist vorbei. - Es wird hell.
Das Feld ‘d der First leise wimmert
und die Erde lächelt so grell,
doch an Wimpern Tränen zittern.
Nach der qualvollen Vihar.
1
Szélcsend. Nem hallik semmi nesz,
Beteg a természet, beteg!
A tájon vak hő rengedez,
A galy lefonnyadt, csüggeteg.
A fényes lég ólomnehéz,
Elkábult vándor megpihen
És szomjú vágygyal égre néz :
Adj szabadulást Istenem!
2
Mi volt ez ? Sóhaj?. . Az se tán.
Tán képzelet, tán sejtelem,
Czikázó borzongás fut át
A soktornyú rengetegen.
Felzizzenő szót váltanak
A sárga, félholt levelek,
Aztán megint csend. — Álmatag
Terűl reájuk a meleg.
3
A nap mereven néz, tüzel,
Csontból kiszíjja a velőt,
A gyík is árnyékban delel,
Nem állja ki e tűzesőt.
Kiaszva roskad fű, virág,
Porszem se lebben; elcsücsűl —
Hát veszni készül e világ
Kórágyon, szomjan, tétlenűl ?
4
És mintha álmodnék valót
Az elcsigázott lázbeteg;
Hallván a messze égi szót,
A föld kétkedve megremeg
Csak képzelődés, sejtelem
Hogy jőne megváltó vihar,
Nem! Közbedördűl most a meny
És van zsibongás, zűrzavar!
5
Íveket vagdos a galamb,
Rikkantva surran a rigó,
Egy pillanat: és fönt, alant,
Ébred az alvó millió!
Elkapja a bágyadt lepét
Egy kengyelfutó szélroham:
„Helyet! Helyet! Csattogva lép
Lábam nyomába zord uram!”
6
Ébred a tölgy is. Kényesen
Kinyújtóztatja sudarát;
„Üdvözlégy, régi ellenem,
Nosza, vegyük föl a tusát!
Soká pihentem, jó lesz tán
Ha megroppintod derekam.”
A förgeteg tigris gyanánt
Nagyot bődülve rá rohan.
7
Ez oszt a látvány ! Száz meg száz
Vonaglás, hörgés egybevész,
Emitt üvöltő szél csatáz:
Pusztuljon a mi csenevész!
Amott zúgó ár mossa ki
Az ép közül a korhadót,
Istenitélet! Van-e ki
Már látott ehhez foghatót?
8
A föld hátán sebet hasít
Az ég villámló ostora,
Hajrá! Vad karban fölsivít
Utánna minden harsona,
Remeg a bérc s mint vert kutya
Halk szűköléssel meglapul,
Csak néha sandít: bősz ura
Itt van e még, vagy elvonult?
9
Lezajlott a harcz. — Kiderül.
Megrázkódik mező, berek,
S a földnek arczán mosoly ül,
Habár pilláin könny remeg.
A kínos tespedés után
Be édes volt e küzdelem;
Felgyúlt bennem két égi láng:
A szabadság s a szerelem!
***
Ebeczky Béla. 1858 – 1904
***
***
Der Sturm.
1
Windstille. Man hört gar nichts mehr,
blinde Hitze vibriert im Land,
krank ist die Natur sehr-sehr krank!
Der Ast ist verdorrt, hängt herab.
Die glänzende Luft ist bleischwer,
der betäubte Wanderer ruht.
‘d mit wilder Lust, schaut nach oben:
Gib endlich Befreiung, mein Gott!
2
Was war das? Seufzer? Oder nicht.
Vielleicht Einbildung, Vermutung,
ein prickelnder Schauer durchbricht
auf den spitzen den Urwald durch.
Rasselnde Worte tauschen aus
die gelben, halb toten Blätter,
dann wieder Stille. – Ein Traumhaus,
die Hitze liegt auf die Dächer.
3
Die Sonne schaut zu, die Steife
zieht das Mark aus dem Knochen raus,
die Echse zieht sie sich im schatte'.
Haltet dieses Feuer nicht aus.
Das dürre Gras ‘d Blume hinsinkt,
kein Staubkorn, bewegt sich; beugend –
nun die Welt gibt auf und verliert
durstig im Krankenbett liegend?
4
‘d als Würde von wahres träumen
der erschöpfte Fieberpatient;
hörend das ferne himmlische Wort,
die Erde zweifelnd erzittert.
Nur Einbildung, nur Vermutung,
dass es ein rettender Sturm kommt.
Nein! Donnert die Himmelswarnung,
‘d ein Durcheinander gibt es prompt!
5
Die Taube tut Bögen schneiden,
die Drossel huscht in Lampion,
von unten nach oben steigen,
‘d erwacht der schlafenden Million!
Fängt den trägen Aussätzigen
ein Schildhalter hafte Windstoß:
"Platz hier! Platz hier! Den Mächtigen
auf den Spuren den Füßen bloß!“
6
Die Eiche wacht auch auf. Heikel
streckt es sein baumhoher Wipfel;
„Sei gegrüßt, du alter Beißer,
nur zu, lass uns kämpfen, Nippel!
Nach viel Zeit, du alte Krieger,
wenn du jetzt meine Taille knackst."
Der Wind, wie ein wilder Tiger
stirnrunzelnd wild auf ihn zurast.
7
Dies ist ein Anblick! Hundertfach
windet sie sich und knurrend dreht,
diese laut tosende Windschlacht:
bis zerstört an den Boden fällt!
Dort eine rauschende Flut liest aus
von den intakten, die faulen,
Gottesgericht! Gib überhaupt
jemand schon so etwas kraulen?
8
Riest eine Wunde auf der Erde,
die Blitzpeitsche des Himmels,
komm schon! Er schreit wild die Herde,
‘d alle Fanfare des Wissens.
Der First zittert wie wilde Hund,
mit leisem Jaulen duckt er sich,
nur manchmal schaut: Ob der Schund
noch da ist oder zurückwich?
9
Der Kampf ist vorbei. - Es wird hell.
Das Feld ‘d der First leise wimmert
und die Erde lächelt so grell,
doch an Wimpern Tränen zittern.
Nach der qualvollen Stagnation
dieser Kampf war schaurig süß;
‘d erwacht in mir zwei Vision:
Der Freiheit und die Liebe grüßt!
***
Fordította: Mucsi Antal-Tóni
dieser Kampf war schaurig süß;
‘d erwacht in mir zwei Vision:
Der Freiheit und die Liebe grüßt!
***
Fordította: Mucsi Antal-Tóni
|
|
|
- december 22 2020 00:44:33
Szép, tartalmas vers.
Szeretettel, szívvel olvastam.
Boldog Karácsonyt!
Zsuzsa |
- december 23 2020 19:51:48
Actuális a vers idézi a jelent és a bizonytalanságot
Jó volt olvasni,nagyon keveset tudok németül
Tibor |
|
|
| Hozzászólást csak bejelentkezés után küldhetsz
|
|
|
Ma 2024. november 21. csütörtök,
Olivér napja van.
Holnap Cecília napja lesz. |
|
Üzenet küldéséhez be kell jelentkezni
|
|
