Minden egyes éjszaka a sötétség csendjében telve,
néma fájdalmak között esengve, imádkozik az elveszett lélek.
Sírkõje mellett állva néz az éjszakába,
s nem akar a rémálomból magához térni, már pedig fel kell ébredni.
Magára maradt szerelmét hátrahagyva,
lelkét feláldozva a pokol hírhedt urának,
ki nap mint nap tép egyet az élõholt húsból,
mi egykoron égetõ fájdalomként hasított belé, ma már megszokott rutinná vált.
Pedig csak szeretni akart, egy kis boldogságot.
Bár a következményekre számíthatott.
Naiv lélek, kit rászedtek, az örök boldogság gondolatával kecsegtettek.
A sírnál egy elhagyatott vörösrózsaszál virított az éjszakában.
Hát eljöttr30;
Bizonyíték arra, hogy még nem feledték el teljesen.
Magához ölelte a virágot, és beleszippantott.
Holt szíve megdobbant, könnyei eleredtek, s elmosolyodott.
Nem bánta meg tettét, hogy eladta a lelkét,
mert ha még oly kevés idõre is, de megkóstolhatta a boldogság ízét.
