Napkorong

Egy híres szabóhoz megsebzett szív érkezik.
Könnyes szemmel kéri, hogy a sebét bevarrja!
A szabó szánalommal, de melegséggel figyeli
És megfelelő szálat, foltot a sebére próbál keresni!

Varrta és kibontotta, közben megostromolta kérdésekkel a történtekről,
Tudva: már nem először jár erre!
Félénken lesütötte a szemét: - Tudom, hogy nem hallgattam magára!
Javítson meg még egyszer és megígérem, hogy többet nem jövök varrásra!

Szomorúan a fejét rázva a szabó megkérdezte tőle:
- Bocsáss meg, de nem tudok ellenállni ... Miért vagy ilyen gyenge?
Annyiszor varrtalak, jó tanácsokat, adtam neked,
De ez nem tart sokáig és meglátod a javítást újra követeled!

Sajnálatra méltó vagy, a méreg megesz, hogy nem hallgatsz rám,
Gondosabban válasszál, és tudd, mikor kellene lemondjál!
Fejjel mész előre azt gondolva, hogy kinyújtott kezek várnak
Teljes erőből a falnak csapódsz és a csukott ajtók kizárnak!

Nézz rám is, mert koros vagyok, és munkámban sokat tanultam,
De félek attól a naptól, amikor nem leszek képes helyre rakni
Azokat a darabokat, amelyeket a világban szétszórtam ...!
Te, felelőtlen vigyázz, mert még lelkedet is el fogod adni!

Mindegyik öltés fájdalmat okozott neki,
Büntetésként kapta és csendesen kezdett beletörődni!
A szabó az erős cérnaszálat használta, mint dorgáló anyagot,
Mondva: remélem, hogy ez az öltés lesz az utolsó és nem okozol nekem több gondot!

Azt hiszem, minden szív volt szabónál,
Mert sebeket emberi szavakból kaptak, szerelemből, viszonzatlan óhajból!
Tehát, kitaláltátok, természetesen a szegény szabó,
A híres, ügyes, leleményes... emberi agy, a gondolkodó!