Napkorong

A Tisza-füzesben.

Az újra ébredő Tisza-füzesben
Egy napsugáros, tavaszi napon
Kacsára, gémre váró néma lesben
Állott magában kisded csolnakom.

Ringó habocskák lágyan átölelték —
Miként szerelmes hableány keze —
Lágy altatódalt suttogott felé a
Közelgő alkony hűs komor szele.

Az újra ébredő Tisza-füzesben
Épen rügyezni kezdtek már a fák;
A bokrok ágain dalos madárkák
Bús hangjukat először hallaták.

A tiszta-kék, felhőtlen alkonyégen
A sárga hold a fénynyel küzködött,
És szembe' véle bíbor tűzben égve
Állott a nap a nagy város mögött.

Kacsára, gémre váró néma lesben
Szemem járt erre-arra szerteszét,
S feszült kebellel, hallgatag figyeltem
A néma tájnak legkisebb neszét.

A part felől zengett egy csendes ének,
Szerény halászok estimája tán;
Kiséretül békák zenéje hangzott —
A megszokott dal itten a Tiszán.

Errébb, előttem, ott a bokrok alján
A táji szarkák gyűlést tartanak,
Cserregve szálltak össze innen-onnan,
Amíg lesülyedt teljesen a nap.

A tiszta égbolt mint egy sima függöny
Hajolt a bánatos füzek közé,
S a fát, galyat, a bús, kopasz bozótot
A víz kaczéran visszatükrözé.

Kigyúlt az első csillag már az égen,
Közelgetett az este csendesen,
És ritka, szürke köd borult a tájra
Mint ébredő, homályos sejtelem.

S amig borúit az alkony a vidékre
Eltűnt a holdnak széles udvara —
És olyan édes, bájos fényben úszott
Az álmatag bűbájos éjszaka.

Bakonyi Károly. 1873 – 1926

In der Theiss Weide.

In der wiederbelebenden Theiss Weiden
an einem sonnigen Frühlingstag
auf eine Ente oder Reiher wartend
mein kleines Boot am Wasser verbargt hat.

Die Schaukelschäume haben es sanft umarmt –
wie die Hand der verliebten Meerjungfrau –
ein leises Wiegenlied flüsterte verarmt
in kommende Dämmerung kühl und rau.

In der wiedererwachenden Theissküsste
an den Bäumen schon die Knospen wimmeln;
Singvögel auf den Zweigen der Büsche
zum ersten Mal hörte man, ihre Stimmen.

In der blauen, wolkenlosen Halbdunkel
der gelbe Mond ist Grad eben Aufgang,
vis-a-vis, brennt das Feuer hell und funkelt
die Sonne stand hinter der Grossstadt.

Wartend auf eine Ente oder Reiher
mit angespannten Brust sah ich lebhaft,
meine Augen schauten einfach hin und her,
die geringste Schönheit der stillen Landschaft.

Ein leises Lied ertönte von dem Ufer,
vielleicht ein bescheidener Fischer sang;
begleitet von Froschmusik als Ausrufer,
weil das Lied hier auf dem Theiss so schön klang.

Weiter vor mir dort ganz unten in dem Busch
die Elstern der Landschaft halten ein Treffen ab,
die versammelten sich zu einem Waldplausch,
bis die Sonne vollständig verschwand.

Der Himmel ist wie ein ganz dünner Vorhang,
es beugte sich über Trauerweiden,
der Baum, der Zweig und der kahle Busch bezwang
und das Wasser spiegelte wie seiden.

Der erste Stern leuchtete auf am Himmel,
der Abend näherte er sich leise.
‘d ein grauer Nebel senkte sich wie Schimmer,
wie eine erwachende Abreise.

Bis der Abendröte das Land bedeckt dicht
der weite Hof des Mondes ist, verschwand -.
‘d es schwamm in einem süssen, charmanten Licht
die stille, schläfrige, charmante Nacht.

Fordította: Mucsi Antal-Tóni