József Attila: Óh szív! Nyugodj! / Oh Herz! Beruhig dich!
Óh szív! nyugodj!
Fegyverben réved fönn a téli ég,
kemény a menny és vándor a vidék,
halkul a hó, megáll az elmenő,
lehellete a lobbant keszkenő.
Hol is vagyok? Egy szalmaszál nagyon
helyezkedik a csontozott uton;
kis, száraz nemzet; izgágán szuszog,
zuzódik, zizzen, izzad és buzog.
De fönn a hegyen ágyat bont a köd,
mint egykor melléd: mellé leülök.
Bajos szél jaját csendben hallgatom,
csak hulló hajam repes vállamon.
Óh szív! nyugodj! Vad boróka hegyén
szerelem szólal, incseleg felém,
pirkadó madár, karcsu, koronás,
de áttetsző, mint minden látomás.
1928
József Attila 1905 – 1937
Oh Herz! Beruhig dich!
Der Winterhimmel hat sie sich bewaffnet,
hart ist das Himmelszelt ‘d das Gäu wandert.
Es schneit, und der Wanderer nimmt ein Tuch
sein Atem wie ein flackerndes Schnupftuch.
Wo bin ich? Ein Strohhalm hat sich bewegt
Platz suchend auf den knöchernen Fussweg;
kleine, trockene Wesen; schwer atmend
prellte, säuselte ‘d schwitzte am Abend.
Doch auf dem Berg, dass Nebel gebettet,
wie einmal neben dir: hab hingesetzt.
Schweigend höre zu, wie der Wind wummern,
nur meine Haare flattern an Schultern.
Oh Herz! Beruhig dich! Der Wacholder
Liebe verspricht und kokettiert locker,
Vogel der Morgendämmerung, schlank und jung,
aber durchscheinend wie jede Erscheinung.
Szia Vali! Összeakadtunk.
Nem láttalak.
