Napkorong

A Tisza

Nyári napnak alkonyúlatánál
Megállék a kanyargó Tiszánál
Ott, hol a kis Túr siet beléje,
Mint a gyermek anyja kebelére.

A folyó oly símán, oly szelíden
Ballagott le parttalan medrében,
Nem akarta, hogy a nap sugára
Megbotoljék habjai fodrába'.

Síma tükrén a piros sugárok
(Mint megannyi tündér) táncot jártak,
Szinte hallott lépteik csengése,
Mint parányi sarkantyúk pengése.

Ahol álltam, sárga föveny-szőnyeg
Volt terítve, s tartott a mezőnek,
Melyen a levágott sarju-rendek,
Mint a könyvben a sorok, hevertek.

Túl a réten néma méltóságban
Magas erdő: benne már homály van,
De az alkony üszköt vet fejére,
S olyan, mintha égne s folyna vére.

Másfelől, a Tisza tulsó partján,
Mogyoró- s rekettye-bokrok tarkán,
Köztök egy csak a nyilás, azon át
Látni távol kis falucska tornyát.

Boldog órák szép emlékeképen
Rózsafelhők usztak át az égen.
Legmesszebbről rám merengve néztek
Ködön át a mármarosi bércek.

Semmi zaj. Az ünnepélyes csendbe
Egy madár csak néha füttyentett be,
Nagy távolban a malom zugása
Csak olyan volt, mint szunyog dongása.

Túlnan, vélem átellenben épen,
Pór menyecske jött. Korsó kezében.
Korsaját mig telemerítette,
Rám nézett át; aztán ment sietve.

Ottan némán, mozdulatlan álltam,
Mintha gyökeret vert volna lábam.
Lelkem édes, mély mámorba szédült
A természet örök szépségétül.

Oh természet, oh dicső természet!
Mely nyelv merne versenyezni véled?
Mily nagy vagy te! mentül inkább hallgatsz,
Annál többet, annál szebbet mondasz. -

Késő éjjel értem a tanyára
Fris gyümölcsből készült vacsorára.
Társaimmal hosszan beszélgettünk.
Lobogott a rőzseláng mellettünk.

Többek között szóltam én hozzájok:
"Szegény Tisza, miért is bántjátok?
Annyi rosszat kiabáltok róla,
S ő a föld legjámborabb folyója."

Pár nap mulva fél szendergésemből
Félrevert harang zugása vert föl.
Jön az árvíz! jön az árvíz! hangzék,
S tengert láttam, ahogy kitekinték.

Mint az őrült, ki letépte láncát,
Vágtatott a Tisza a rónán át,
Zúgva, bőgve törte át a gátot,
El akarta nyelni a világot!

Pest, 1847. február

Petőfi Sándor 1823 - 1849

Die Theiss

Bei Dämmerung an einem Sommertag
blieb stehen an der kurvenreichen Theiss,
dort, wo die klein Túr fliesst in sie munter
wie das Kind an die Busen der Mutter.

Der Fluss floss so sanftmütig und adrett,
schlenderte im uferlosen Flussbett,
es wollte die Sonnenstrahlen nicht ärgern,
nicht, dass sie in seinen Schäumen stolpern.

An den spiegelglatten roten Strahlen
(Noch so viele Feen) fröhlich tanzten,
das Geräusch der fast hörbaren Schritte,
die wie die winzigen Sporen Klingen.

Wo ich stand, war mit gelbem Teppich bedeckt
‘d Richtung Wiese, mein Blick war aufgeweckt,
wo der abgeschnittene Grasschnitt lag,
wie die Zeilen im Buch, den reihen nach.

Jenseits der Wiese in stiller Würde
Hochwald: Es wird dort langsam auch düste‘,
doch die Dämmerung wirkt so wie verbannt
es ist so, als wäre sein Blut verbrannt.

Drüben am anderen Ufer der Theiss,
Haselnuss, Ginsterbüsche im Umkreis,
zwischen ist eine Öffnung, wo man sieht
den kleinen Dorf-Turm, der auch bald einschlief.

Fröhliche Stunden mit schönen Bilder,
Rosenwolken schwebten an den Himmel.
Sie sahen mich an von weiten Fernen,
weit weg über den marmornen Bergen.

Kein Geräusch. In der Stille feierlich
nur ein Vogel pfiff nur gelegentlich,
in grosser Entfernung summt der Mühle
es war wie das Geräusch einer Mücke.

Dort drüben genau am Theiss Uferrand
junge Magd stand mit einem Krug in der Hand,
bis der Krug in das Wasser eingetaucht
sah zu mir über; ‘d verschwand wie ein Hauch.

Ich stand, ohne einen Schritt zu wagen,
als hätten die Füsse Wurzeln geschlagen.
Die Seele war in süsser, tiefer Rausch,
die Schönheit der Natur gab den schönsten Plausch.

Oh Natur, oh du herrliche Natur!
Welche Sprache hat noch diese Bravour?
So gross bist du! Und du hörst lieber zu
je mehr, desto schöner sagst zu uns, du.

Ich kam gestern Nacht zu spät nach Hause
zum Abendmahl von frischem Obst schmause,
wir haben lange mit Kollegen geschwätzt
das Feuer flatterte ‘d die Zeit verschätzt.

Unter anderem habe ihr gesagt:
„Arme Theiss, warum wirds täglich geplagt?
Warum redet man über dich so schlecht
wobei du bist der frommste Fluss der Welt.“

Paar Tage später plötzlich aus dem Halbschlaf
der Sturmglocke hat mich wie der Schlag traf:
„Die Flut kommt! Die Flut kommt! Laufe! Laufe!"
‘d ich sah das Meer, als ich hinausschaute.

Wie der Irr‘, mit zerrissene Kette,
die Theiss ergoss über die Ebene,
brüllend und schwirrend durchbrach es den Damm,
als wollte es ausbrechen aus der Gehorsam!

Fordította: Mucsi Antal-Tóni