Egy angyal szállt le a földre elém,
rég elfeledett érzés költözött belém,
s jött felém habkönnyű léptekkel,
kínált nem fogható isteni étekkel.
Vékony csengő hangján szólt, hívott,
szív az ésszel, bennem csatát vívott.
Szív lepisszegte józan ész szavát,
így lett rajtam új angyali kabát.
Babaarcú angyal Te magad voltál,
hozzám, vékonyka hangon, félve szóltál.
Ha átölel a csend, már rád gondolok,
angyali kabáton egy gombot gombolok.
Bátortalan a vágy, hogy újra szeressek,
féltem tőle, ne hogy ismét elessek.
Hallgatásban vagyok, rám zuhant az ég.
Várlak, hogy ölelj, kicsit szeress még!
Ne engedjük szeretetünk idő előtt a sírba,
ne álljunk a gödör mellett merevül sírva.
A halál, nem az öregséggel jön, hanem a feledéssel,
emlékeinkre rálapul a homályosság lefedéssel.
A holnapja, az senkinek sem biztos, sem szívós,
bizonytalan, lesz e holnap, s hogy az lesz e nívós.
Talán ma látsz utoljára, ezért tovább ne várj,
tedd meg, mondd ki ma, hogy pórul ne járj,
bánni fogod a napot mikor egy mosolyra időd nem jutott,
ölelésre, egy szeretlek szóra mi hozzám futott.
Éreztesd, mutasd ki, irántam mit érzel,
hidd, nem nehéz, s nem fáj, tőle nem vérzel.
Ha már nincs miért, én akkor is szeretlek,
bármit is teszel, ki soha nem nevetlek.
Nem adhatok mást, csak szívem csendes vallomását,
egy szép regényt, s fagyos, hideg tél hóolvadását.
Messze vagy, rád gondolok, bárhol is legyek,
szeretlek, bár mi is történik, akármit is tegyek.
Szeressed hát csekélységem vigyázva,
ám ne szeress bántva, könnytől elázva. |
|
