Napkorong

Hullott remény szomorú holnap kezdetén,
több fájdalmat már nem bírok elszenvedni én,
ezer sebből vérzik szívem-lelkem, épp része nincs,
szépreményű jövőm szertefoszlott, álmom már az sincs.

Lelkembe vetettelek, hogy szeresselek,
elmémbe véstelek, soha ne felejtselek,
elbúcsúzom, és igen, még mindig szeretlek,
gondjaidban, bajodban, soha ki nem nevetlek.

Szívemet gyötrik szomorú szenvedések,
mint sáskahad jönnek, szúrnak belém a kérdések,
sok szenny mi zúdul rám, gyengülő vállam nyomja,
búcsúzni kell, itt az idő, zavarodott elmém mondja.

Talán nem fogsz elfelejteni, de elköszönök,
egy nyugodtabb, ismeretlen más világra elköltözök,
búcsúzom tőled, szeretlek, de el kell mennem,
s talán ezzel legszebb álmom hal meg bennem.

Szavaid súlyos pörölye zuhog rám szüntelen,
elveszett remények sóhaja, volt mikor éltem bűntelen,
mikor magamra hagysz, tudom, téged is elveszítelek,
csak magam okolom, téged, keresztre nem feszítelek.

Emlékezetemben szép mosolyod alszik biztosan,
állok mozdulatlan, részeg tétován és piszkosan,
talán maradnék, vagy búcsúznék véglegesen,
az éjszaka mi nappalra változik, döntsön ténylegesen.

Nincs más barátom kitől búcsúzhatnék,
mások felől, akár szakadékba is csúszhatnék,
kellett volna arcul csapó biztató jó szavad,
megnyugtató baráti ölelésed, mit szabad.

Sok gondom összegyűlt, mind szépen fejemre ült,
kilátástalan, elsüllyedt tavasz, melege már kihűlt,
köszönni tartozom, hogy jó voltál hozzám,
tudod kis virág, már nincs békés otthonom sem hazám.

Elköszönök tőled fájdalmas, szakadt szívvel,
még szeret érett szívem nagy hévvel,
köszönöm, hogy melletted fellélegezhettem,
hogy egy kicsit élhettem, önmagam lehettem.
( fiktív ) )