Napkorong

Hajsza
A Hold vérvörös sarlója égi tüzét meggyújtja,
Sötét erdõ mélyén Artemisz íját felhúzza.
Jel ez, mellyel kezdetét veszi a fékevesztett tánc,
Felvonyítanak a kopók, elszakad a súlyos lánc.

Én ott leszek, ott a nemes kompánia élén,
Mindegy merre futsz, te leszel áldozat a végén!
Ó, az áldott Bacchusra, mennyire élvezni fogom,
Mikor éles tõrömet elevenen lüktetõ szívedbe szúrom!

S már hallom is ziháló, riadt lélegzeted a fák alatt,
Minden porcikámmal érezlek, s leterítelek, mint királyi vadat.
Megijedtél? Fuss csak, így még élvezetesebb lehet,
Mikor karcsú ujjaim közt ereszted el gyarló lelkedet!

Szaladj, csak amerre látsz, de én végig a nyomodban leszek,
S minden sérelemért nyilaimmal fájdalmas elégtételt veszek.
Elhullajtott véred minden cseppjét magamba szívom,
Felemészt a tûz, mellyel mámoros pusztulásod kívánom!

Már érzem tested érzéki illatát, melyre oly régóta várok,
Ûzlek, hajtalak, mint éjszakában megelevenedett rémálmok.
Ó, félelmed annyira felpezsdít! Lüktetni kezd veszett vérem,
S már oly közel vagy, hogy lüktetõ szívedet is érzem!

Végre eljött hát a pillanat, mire idõtlen idõk óta vágyok,
Én vagyok a vadász, s most bíraként feletted állok,
Látom szemedben a tébolyt, ott bujkál az õrült csillogás,
Darabokra hull a világ, megszûnik körülöttem minden más.

Mennyire kívántam e percet, hogy itt feküdj tehetetlenül,
S én beléd döfjem kardom élvezettel, szenvtelenül!
Megölhetnélek! Megtehetném, de már nem akarom,
Meglendül a kard, de lehull, s helyette körülfon karom.

Ajkamon érzem most is remegõ ajkad piros forró vérét,
De már a perzselõ szenvedély édesíti meg ízét!
Már nem sötét fegyvert szorít egykor gyilkos kezem,
Helyette riadt madárként verdesõ szíved fölé teszem.

Így fekszünk csendben, a fák felénk baldachint fonnak,
Az éjjel nyíló vadvirágok bársonyos illatukba vonnak.
Elmosolyodok, s tudom már nem vár örök kárhozat,
Hisz sohasem lehet tudni, ki a vadász, s ki az áldozat!