Van az úgy néha, hogy el kell csendesedned,
gondolataidban káosz, sorba kell szedned,
meg kell hogy állj, pihenj meg, mert kimerültél,
realitás talaján, két lábbal állók közül, kikerültél.
Nem a tested, a lelked fáradt el, mert nem ordít,
szíveddel kézen fogva, külvilágnak hátat fordít,
a csönd mögött rejtőzik a legordítóbb fájdalom,
s csak felemészt némaságban az irtó bántalom.
Venned kell egy mély levegőt, reménnyel szívedben,
s újra kell kezdened, friss erővel, bizalommal hitedben,
csak lassú, óvatos, kimért léptekkel, ha már úgy érzed,
hogy lelked kicsit megpihent, s a világ zaját újra érted.
Tűröd a végzeted, bár, hevesen lüktet benned a pátosz,
elfojtod kitörni vágyó csöndességet, tört lelkedben káosz,
pihenj meg kicsit, szedegesd össze szilánkjait lelkednek,
porold le, meglásd, új fénye jót tesz szívednek- testednek.
De vigyázz! Mikor éhes szíved az igaz vonzalomra,
ne tedd lelked rossz kezekbe, gondolj csak a tegnapodra,
mert bizony, meglehet az elillanó semmit is szeretni,
akkor fogsz csak igazán némaságban újra szenvedni. |
|
