Az elfojtott vágyak, indulatok úgy duzzadnak fel bennünk,
lassan levertség, melankólia lesz mindennapi létünk,
olyan, mint a tömérdek víz, amikor a folyó útját állja valami,
noha rohanni vágyó csobogását, már messziről hallani.
Mindez csupáncsak azért, mert nem merjük kimondani,
mi bennünk van, s véleményünket, mint hód várat kibontani,
megtenni azt, ami a legbelsőbb vágyunk, mert bizony félünk,
holott, ettől lehetne más, változhatna meg, megszokott létünk.
Mert félünk, félünk egy esetleges érzelmi megtorlástól,
vagy épp ilyen végzetesnek hitt elutasítástól, csalódástól,
de mint ahogy a folyóvíz is, csakhamar utat tör magának,
megtalálja ingatag pontját, az útját álló roppant gátnak.
Ekként törnek ki belőlünk is ezek az elfojtott érzések,
s akkor, jönnek a ránk-szegeződő szempárokból a kérdések,
mert szeretteink, mit sem gyanítják indulataink ágyát,
mégis ők lesznek, kik elszenvedik a kiáramló víz árát.
Mert félünk, félünk, mert rombolónak hisszük kimondani,
mert félünk, félünk akkor és ott, azon időben kibontani,
a bennünk hevesen dübörgő, ilyen-olyan érzelem csomagot,
úgy véljük, jobb inkább hallgatni, majd megvárjuk a holnapot.
Hát ne féljünk, kimondani ott, akkor, az adott percben,
hogy ne álljon örökké belsőnk önmagunkkal perben,
összefogva gondolatunk nyugodt, szép, érthető szavakban,
mert szóból ért az ember, nem csak hínár, hal is van a tavakban. |
|
.... és sikeres holnapot:munkában,sorsba
