|
 Vendég: 70
Nincs Online tag
Regisztráltak: 2,210
|
|
![]()
Iszonyat
A szobakonyhán félhomály van.
Az alkóv mögött szendereg
csücsörgő szájjal, rongy pólyában
s fölnyög néha egy kisgyerek.
Rezeg, rándul, mint őszi szélben
tócsa a rideg köveken.
Egy kislány, gondolkodva mélyen,
ül a sarokban félszegen.
Csak ketten élnek az alkóvban,
kiket vágy éltet s gyűlölet.
Bundás kutyával, megkopottan,
Rákóczi-árny az ágy felett.
A kislány hétéves. Kiszökne
s itt benn ugrálni sem lehet.
A mama lelkére kötötte
ezt a dögöt, a gyermeket.
Futna!... Ám oly nagyon tünődik,
hogy majdnem elalszik bele.
Erőt is érez, hogy a földig
egy várost lerontson vele.
... Ám dagadt szemét nyitja s menten
fölsír a csöpp fiúgyerek.
A lányka végigméri; csendben
megmelegíti a tejet.
A kékülő arcú gyerekre
mereven néz és hallgatag.
Fakó haján, mint halott lepke,
lógatja szárnyát a szalag.
Majd az ordító szájba tolja
a tejes üveg cucliját.
A fiú köhög fuldokolva
s mint bot, ha törik, úgy kiált.
Mint tenger, ráng az apró termet;
a cucli csöpög, mint a csap;
a lány elveszi és a gyermek
nyel, vonít és utánakap.
Majd ismét a szájába nyomja,
mert már csak tátog és feszül
s mire az szopva megnyugodna,
kiveszi ajkai közül.
A gyermek nem tudja, örüljön,
vagy sírjon véghetetlenül;
haragja rázza. A tej följön
kis gyomrából s ajkára ül.
Akárha most született volna,
oly vörös; fején az erek,
mint pondrók, másznak vonagolva;
lába nagyujja megmered.
Üvölt és hápog; szopna s retteg.
Inyével a homályba kap.
Csak mikor istenek születtek,
szülőkben kélt ily iszonyat.
A gyermek irtózattól nyirkos, -
ha adja, miért veszi el?
A leány hideg, mint a gyilkos.
Az udvaron vak énekel.
Igy játszik egy félóra hosszat,
némán és mosolytalanul.
Mikor egy szomszéd nő kopogtat,
megrezzen, mégis válaszul
lágyan szól ki a hasadékon:
„Tán most kap szegényke fogat!”
Aztán az alkóvba ül s vékony
tíz kis ujjával játszogat.
Az anya este - hetek óta
így van ez - ölébe veszi
fiát, az őt marokra fogja
s az édes tejet nem eszi.
Az üveg láttán sírni kezd el;
csak az öl erős melegét
kéri s mint roskadt öregember,
reszketve húnyja le szemét.
Az anya nem tudja, mi lelte,
(kendőjét ekkor veti le).
A kisleánynak perg a nyelve:
„Időben adtam ennie.”
„Mama, engedjen főzni engem!”
Már frissen, vidoran nyafog.
A mama fáradtan, esetten
érzi, aludni volna jobb...
Éjjel a csillagok nem égnek,
évszakok sírnak és egek.
Álmában sír az anya s ébred,
azt hiszi, sír a kisgyerek.
Azon néma vinnyogás dermed.
Az anya ágyából kikel -
úgy látja, mosolyog a gyermek,
és megnyugodva alszik el...
Mikor munkába siet reggel,
készít egy kis tízórait
s indul. A kisleány is felkel
s míg ruhát ölt, fogadkozik.
De nyomja nagy magánya itt benn,
kín löki - játsszék odakint.
Ismét fölsír a gyermek s minden
előlről kezdődik megint.
1934. november
József Attila 1905 - 1937
Abscheu
Halbdunkel ist im Küchenzimmer.
Hinten in Alkoven schimmert
spitz das Mündchen im Lumpen windeln
ein kleines Kind stöhnt und wimmert.
Es zittert und zuckt wie Herbstwinde
die Pfütze auf den spröden Stein.
Ein kleines Mädchen sitzt so gelinde,
schüchtern in Ecke ganz allein.
Nur zwei leben im Alkoven,
von Begierde und Hass gespannt.
Mit einem Hund mit grossen Ohren,
wo ein Rákóczi-Schatten befand.
Das Mädchen ist sieben ’d wäre gern
weg von hier, wo nicht darf springen.
Mutter will ihre Seele opfern,
mit dem Aas, mit ihm zu ringen.
Würde rennen! … Doch es sieht so müd',
dass sie fast eingeschlafen hat.
Sie fühlt sich so enorm stark und spröd,
dass der Stadt damit fertigmacht.
Doch er öffnet die müden Augen
und sofort weint das kleine Kind.
Das Mädchen denkt, er kann nicht laufen;
’d sie erhitzt in Stille die Milch.
An das Kind mit bläulichem Gesicht,
sie sieht ihn steif und schweigsam an.
Das Haar wie ein toter Schmetterling,
mit hängenden Flügeln am Rand.
Dann schiebt sie in den heulenden Mund
der Schnuller von der Milchflasche.
Und den Jungen würgt im Schlund
wie eine Rute in der Lasche.
Wie das Meer schüttelt der kleine Wuchs;
der Schnuller tropft wie Wasserhahn;
das Mädchen nimmt weg und das Kind fuchst,
schluckt, jault ‘d greift es danach, im Wahn.
Dann steck es ihm wieder in den Mund,
weil er nur gähnt und sich anstrengt
‘d, wenn er sich saugend beruhigt, brummt,
sie nimmt es ihm aus dem Mund weg.
Das Kind weiss nicht, soll er sich freuten
oder noch unendlich weinen;
die Wut ergreift ihn. Die Milch kommt hoch
aus dem Bauch durch den Mund speiend.
so als wäre er jetzt geboren,
so rot; Blutgefässe am Kopf
wie die Würmer krabbeln und froren;
sein grosser Zeh ist steif wie Pfropf.
Heult und schnattert; saugen will, zittert.
Mit dem Gaumen schnappt in Dunkel.
Erst als der Gott, das Geburt wittert,
weckt es Abscheu bei den Muttern.
Das Kind ist feuchtkalt vor dem Ekel –
wenn es gibt, warum nimmt er weg?
Das Mädchen ist kalt wie ein Rebell.
Der Blinde singt im Hof am Steg.
So hat sie halbe Stunde gezockt’,
schweigend und ohne zu lächeln.
Wenn eine Frau von nebenan klopft,
erzitterte ohne zu hecheln
und ruft sie hinaus durch den Türspalt:
„Vielleicht bekommt der Bub den Zahn!“
Dann sitzt sie in der Nische und ist dünn,
mit den zehn Fingern spielt sie zahm.
Die Mutter am Abend – seit Wochen
ist es so – sie nimmt ihn am Schoss,
sein Sohn ballt die Hände in die Faust
‘d die süsse Milch im Schoss ausgoss.
Wenn der Flasche sieht, fängt an zu weinen;
nur den warmen Mutterschoss will,
deswegen endlos zu greinen
und schlotternd schliesst die Augen still.
Die Mutter weiss nicht, was mit ihm los,
(und sie nimmt dann ihr Kopftuch ab).
Des Mädchens Zunge wirbelt bloss:
„Er hat das Essen schon gehabt.“
„Mutter, lass mich selber kochen!“
Er jammert jetzt frisch und munter.
Mutter ist zusammengebrochen
und liegt zu schlafen darunter…
Die Sterne brennen über nachts nicht
Himmels Jahreszeiten weinen.
Die Mutter weint im Schlaf am Zwielicht,
sie hört, das kleine Kind schreien.
Er ist im stillen Heulen erstarrt.
Die Mutter steigt plötzlich aus dem Bett –
an das kleine Kind lakonisch starrt
und sie schläft ein, weiter ganz fest.
Wenn sie am Morgen zur Arbeit eilt,
macht sie sich ein kleines Frühstück.
Das Mädchen hat sich auch beeilt
und während sie sich anzieht, schwört.
Aber ihre grosse Einsamkeit
quält sie, – möchte draussen spielen.
Das Kind weint bei ihrer Abwesenheit
‘d, das alte Lied lauft jetzt wieder.
November 1934
Fordította Mucsi Antal-Tóni
|
|
|
- december 12 2021 14:27:03
Fájón mesés életkép!
Köszönöm, hogy megosztottad!
Szeretettel: Béla |
- december 17 2021 19:42:20
Köszönöm Béla ...üdv Tóni... |
|
|
| Hozzászólást csak bejelentkezés után küldhetsz
|
|
|
Ma 2024. november 21. csütörtök,
Olivér napja van.
Holnap Cecília napja lesz. |
|
Üzenet küldéséhez be kell jelentkezni
|
|
