Még mindíg a múltban vájkálok!...
Most is épp' arra kószálok,
hol megkopott fényû csillagok
mutatják az utat,
melyen - tétova léptekkel -
gúzsbakötött lelkem,
elvesztett idõk után kutat...
Roskadozva, egymagában,
hangtalanul könnyet ejt a lélek.
A múlt ösvényének porában
nyomtalanul eltünt az az élet,
mely egykor annyi szépet ígért!...
és oly sok - sok jót akart.
Köd szállott a rég' idõkre;
s mindent eltakart.
Szép nagyon a versed.
