Mikor a múltba visszanézek, a szó, bennem elhalkul,
fáj a szó, fájnak a percek, évek, benne a színes képek,
majd mosolygom, s a máskor oly szelíd gondolat elvadul,
lángokban áll bennem a múlt, mégis, némelyek olyan szépek.
Volt nekem, ki maga volt a tiszta kékség az ég színében,
puha érintés, üde zöld, zsenge fűszál harmatos selymében,
ki sajnos, örök, néha fellebbenő fátyolt hordott szívében,
vad, ismeretlen fény bujkált gyönyörűséges szemében.
Könnyeim hullanak, sírok, egy végtelen könyvet lapozva,
éltem egy nagy regény, fedele sötét, durva és kemény,
időnként, olvasom szép, mívesen írt sorait habozva,
minden lapján, azért halványan, ott csillog a remény.
Békés sóhaj, állítsd meg lépteim, ha hallod hangom búcsúzni készül,
ne engedd, hogy elszálljon, ama kedves mosoly az arcomról
ölelj lelkedhez szorosan, ha szürkülő szemem a semmibe révül,
csitítsd szívem, ne írjon, beszéljen tovább szenvedő harcomról.
S hogy olvassak tovább, milyen dal is van lelkemben,
mikor a szorongó félelem helyett, a szeretetet látom,
szívből-lélekből nyert érzés megvan, ott van a zsebemben.
Életem egy nagy regény, csak írom, olvasva, mint egy fura nagy álom.
S hogy az utolsó árva lapra, az utolsó sorhoz mikor is érek,
nem tudom, nem tudja senki a holnapok mit hoznak, mit szólnak,
kedves olvasó, kis türelmet, még, még kevés kis időt kérek,
majd befejezem, tollam leteszem, mikor a harangok értem kongnak. |
|
