Havas éjjelen a köd fátyolában merengek,
Semmit sem látni csak a ködös leheletet.
Hideg szél fúj, borzolja hajam,
A zord télben állok egymagam.
Suhanó léptekkel sietek utamra,
A távolból egy alak közelít és velem maradna?
Nem tudom az alakot látni-e ki lehet,
Úgy érzem, hogy õ az, aki engem szeret?
Egyre közelebb ér és rámnevet,
Arcát belepi a dér,
És egy meleg kezet kér.
Szemében felragyog a fény,
Forró szíve talán az enyém.
Ó, de mégse õ az igazi,
El kell tõle most szakadni.
Tovább veszi útját egyedül,
Az éj sötétjében elmerül.
Nem marad utána semmi sem,
Csak az illatfelhõ nekem.
Hedzsi - április 19 2008 21:05:26
Egyetértek az elõttem szólókkal!
Magdileona - április 19 2008 22:17:30
Kormi, tetszik a versed hangulata... tényleg így van: találkozások és búcsúzások sorozata az életünk...
Szeretettel: Magdi
zsuzsu - április 20 2008 10:44:46
Versed teljesen odavarázsol abba a téli ködös éjszakába. Nagyon jól át tudtad adni a hangulatát, és a mondanivalóját. Szeretettel: zsuzsu
iytop - április 20 2008 11:07:02
Én csak a versre figyeltem,tetszett éreztem egy csepp változást
és sikeres.Tedd õt féltékenyé.Szeretettel
