Napkorong

Theodor Storm:
(1817-1888)

ABSCHIED

Kein Wort, auch nicht das kleinste, kann ich sagen,
Wozu das Herz den vollen Schlag verwehrt;
Die Stunde drängt, gerüstet steht der Wagen,
Es ist die Fahrt der Heimat abgekehrt.

Geht immerhin - denn eure Tat ist euer -
Und widerruft, was einst das Herz gebot;
Und kauft, wenn dieser Preis euch nicht zu teuer,
Dafür euch in der Heimat euer Brot!

Ich aber kann des Landes nicht, des eignen,
In Schmerz verstummte Klagen mißverstehn;
Ich kann die stillen Gräber nicht verleugnen,
Wie tief sie jetzt in Unkraut auch vergehn. -

Du, deren zarte Augen mich befragen -
Der dich mir gab, gesegnet sei der Tag!
Laß nur dein Herz an meinem Herzen schlagen,
Und zage nicht! Es ist derselbe Schlag.

Es strömt die Luft - die Knaben stehn und lauschen,
Vom Strand herüber dringt ein Möwenschrei;
Das ist die Flut! Das ist des Meeres Rauschen!
Ihr kennt es wohl; wir waren oft dabei.

Von meinem Arm in dieser letzten Stunde
Blickt einmal noch ins weite Land hinaus,
Und merkt es wohl, es steht auf diesem Grunde,
Wo wir auch weilen, unser Vaterhaus.

Wir scheiden jetzt, bis dieser Zeit Beschwerde
Ein andrer Tag, ein besserer, gesühnt;
Denn Raum ist auf der heimatlichen Erde
Für Fremde nur und was den Fremden dient.

Doch ist's das flehendste von den Gebeten,
Ihr mögt dereinst, wenn mir es nicht vergönnt,
Mit festem Fuß auf diese Scholle treten,
Von der sich jetzt mein heißes Auge trennt! -

Und du, mein Kind, mein jüngstes, dessen Wiege
Auch noch auf diesem teuren Boden stand,
Hör mich! - denn alles andere ist Lüge -
Kein Mann gedeihet ohne Vaterland!

Kannst du den Sinn, den diese Worte führen,
Mit deiner Kinderseele nicht verstehn,
So soll es wie ein Schauer dich berühren
Und wie ein Pulsschlag in dein Leben gehn!
___________________________________________

BÚCSÚ

Most képtelen lennék egy kurta szóra,
Szabálytalan a szívverésem is;
Az óra eljött, kocsi felpakolva,
S az út a honból végleg messze visz...

Induljatok – a döntés a tiétek,
Nem számít, hogy a szív rég mit ígért;
Ha ez az ár nem drága, hát vegyétek,
Honi kenyér nem kellett ennyiért!

Egy országot, egy sajátot elhagyni
Én kínoktól bénultan nem tudok;
És néma sírokat se megtagadni,
Ha dúsan is lepik be most gyomok.

A szemed kérdez engem, az a tiszta –
Áldott a nap, mely adott tégedet!
Szívemre szíved válaszoljon vissza,
Ne késs! Lüktetni együtt így lehet.

A fiúk állnak, fülelnek a szélben,
A part felől sirály rikoltozott;
Igen, dagály!... A tenger mormol éppen!
Ismerjük jól, hisz voltunk gyakran ott.

A karjaim közül e végső percben
Vesd egyszer szét még szép tekinteted,
E föld, hol állunk, tartsd jól az eszedben,
Szülőhazád, mely eddig éltetett.

Most elválunk, míg eme kor bajára
Egy más, egy jobb nap gyógyírt nem hoz el;
Mert honi föld csak az ember hazája,
Míg másutt mások szolgája leszel.

Imáim közt a legesengőbb mégis
Az lesz, mely egyszer megadja nekem,
Hogy újra eme rögre lépjek én is,
Mitől most megfoszt könnytől hő szemem!

Ó, gyermekem, te legkisebbik kincsem,
A bölcsőd még e drága földön áll,
Hidd el nekem, – mert hazugság más minden –,
Hazátlan ember üdvöt nem talál!

E bölcs szavaknak mély a jelentése,
Nem éri el még gyermeklelkedet,
De kell, hogy azok, mint szíved verése,
Egy életen át elkísérjenek!

* * * * *