Napkorong

Nem láthatom õsz ráncodat, mely
búgó imádsággal sejlik gyermeked
szakadt ábrándjában. Találkozunk,
találkozunk az örök Igazságban.

Most még színezve haladsz, lehet
meg sem õszülsz, mint virág,
melyrõl a dér visszaszédül,
s egy szín rólad rám sugárzik,
a többi Öröktõl munkállik,
hetediknek jöttél, mint pihenésem,
mikor mosolygok:
áldásomat érzem.

Ahogy megoldást találok
én is titok vagyok,
a foszló anyag maradéka
modulatok, mely gallyatlan
levélként száll,
csalf' árnyak mutatják,
és mint forduló csecsemõ,
ha szájából kihull a mostoha emlõ,
máshol érzem a szeretetkapcsolatot,
mikor magam is megmozdulok,
mikor én is velük teszem...

Emel végsõ vágyam:
Krisztusszegeletem.

Összevethetnék jelmezeket
rendezni belõlük karnevált,
mint pokolelõttes zavarban,
hol mindenki ismer minden hiányt,
kereshetném más utakon
eget hozó csillagokon,
de Õ mindig rám lehel,
ezért alapgondolatom,
s levedlik minden.

Elém vetõdik a szép,
benne sejtem lényegét,
egymás magányát elsikoltva,
elfeledten:
Isten itt a mélységzenész.

Csonka a lét, mert minket folyton
rabol a káprázatszerelem,
(idõt mérünk õsz hajakon)
és sánta kegyben bízva gyógyít
egy még betegebb elmeorvos.

Hazafelé még feldereng hasonlósága,
mikor észrevettem:
hozzám ért gyöngéd halandósága
s követném én, de semmivé vált
az elõre-hátra mozgólépcsõk
elentétjén némasága.

Marad a fájdalom,
mit felold a dús képzelet,
s megszáll a nyúgalom:
sírkövön hajló kényelem,
melyben elfogy a világ
és fogy a nyár is,
egy csengettyûszólam
hidegben párázik és
beteljesül, nincs miért zokogni.
Testünk felmerül! - Õ fog eléd hozni!

Elnézésedet kérem,
mikor nem tudtam mosolyogni.