Könnycseppek, melyek úgy gurulnak végig arcomon
Bennük van tested, lelked; egész lényed
Belátni szívem nem tudja: felesleges már feléd húznom
Soha többé nem vagy már, pedig nagyon szerettelek
A vakító fényt adó életem szerelmeként
Sajnos hátam mögé kerültél
Visszafordulni pedig már nem tudok, hiába próbálok
S az alagút végén fényt nem találok, nem látok
Ideje volna meghalnom hát
Boldog idõben is vágytam rá
Íme; most megtehetném!
De tudom, hogy ez Neked is fájna
S ezt még elvérzõ szívem sem akarja
Te voltál nekem az elsõ igazi szerelmesem
S tán az utolsó is, mégis vége már
Isten van, de õ is megunt szeretni
Hát miféle reményem lehet ezek után?
Életem mással el sem tudom képzelni
S hinni már nem akarom
Hogy úgyis jön másik villamos...
Én is hibás vagyok, jól tudom
Szívem-lelkem beleadtam
Mégis valóság e rémálom...
loretta - április 22 2008 09:22:39
Ne félj, enyhül a fájdalom. S eljön a nap, mikor csak a szépre emlékezel. Fájdalmasan szép a versed. Köszönöm, hogy olvashattam.
denes - április 22 2008 10:17:05
Pedig tényleg jön majd az a villamos, csak most még nem hiszel benne.De a fájdalom, keserûség mulandó és az élet folyton változik.
kormi37 - április 22 2008 10:38:43
Ne add fel a reményt ne veszítd,
A vonat suha és hallod majd ahogy hív,
Száll fel rá és majd ott lesz akit keresel,
Fogd kezét és soha ne engedd el.
Enyhül a fájdalmad biztos vagyok benne.
jnikolett - április 22 2008 21:46:41
Köszönöm szépen!
