Karöltve temérdek énkép szilánkkal,
Összetévesztem magam egy falánkkal,
Ki épül, szépül, mindent bekebelez,
Mit magára hasznosnak feltételez,
Ébren él, talányos álmokkal alszik,
S, ha nem fél oly nagyon, néha haragszik,
Kinek megbékélni hallatlan tabu,
Csalódást nem okozó bécsi kapu,
De minden pipába dohányt tömnek,
Minden kolosszusra csak fel-felnéznek,
Minden mélység sötét, hátborzongató,
Minden föld valamely talp alá való,
Rengeteg a kérdés, s a válaszadó,
De a megértés kevés, kár rá a szó,
Hogy is érthetne egy meg ezerfélét?
Végül mind megkérné figyelme bérét,
Ám most, hogy egy szakasz ismét lezárul,
S egy esztendőnyi gyarlóság elárvul,
Mindenki mindenkit újfent túlszeret,
Hisz ünneplőben mást nagyon nem lehet,
Még a végén mennybe fel majd úgy jutok,
Minden alkalomra más lelket varrok,
S, míg összefércelem való önmagam,
Nem marad formám, leszek alaktalan,
Nem marad formám, leszek alaktalan,
Mígnem összedrótozom új önmagam,
Kit minden csínnyel divatosnak varrok,
A pokol hátha majd nevemtől harsog. |
|
