Napkorong

Annak, aki túlélte…

Túlcsordulhat benned a lélek, és folyó-ágya,
Égető gondolatoktól, nem szabadulsz mára…
Izzadsz, ha ülsz is, aknavető lövésére várva.

Még úgy tudom, hogy ma gondolkodok,
E szerint még élő ember vagyok?
Meditálnom kell a sorsról,
Vagy valami hasonlóról…
Mi van otthon, mi vár ott engemet,
Ha robban, engem, mint zászlót lenget?

Itt havas vér és kihűlő sebesült testek…
Itt a fronton, folyvást csak körbe-körbe vesznek!
Itt a jég alatt, olyan gyorsan meghal a remény!
Itt sem számít, ha valakiben buzog az erény.

Itt nincsenek más állatok, csak bennünk a vérszívó tetvek!
Ők büntetnek minket bűnökért, amik soha nem léteztek!

A félelmet, itt nem lehet, felejteni és sutba dobni,
Menni kell előre, az ágyúval… csak szembe kell haladni.
Közben senki nem tiltja, lehet fékeveszetten vacogni.

Gyorsan száll az idő, a szétlőtt életünk mállik,
A jelen, pillanat alatt múlt idővé válik,
Egy pillanat itt és eljutottunk a halálig.

Az élet itt egy nagy orosz rulett játszma,
Hóba-fagyba, így élünk a valóságba.
A bankos ez a rothadt háború
Nem túlélni, az maga a ború!
Itt életben maradni, roham alatt nem biztos, hogy lehet,
Magunkat cserélni, meg az, amit a parancsnok sem enged.

A havas jégben, álmainkat, vágyainkat ütjük közös „jég”csapra,
Belepistul itt minden a múltunkba és a hatalmi bigottságba,
Senkit nem érdekel, hogyan élhet ennyi ember kifosztva, becsapva.

Itt bizony, nem tudhatod, merre vezet a jövőbeni utad,
Ha jön egy lövedék, elüt, vagy kicsivel, melletted elhalad.
Isten nevében itt a katonák átkokat kiabálnak,
Még bosszút is ígérnek, de közben csak túlélésre vágynak!

Tegnap a századosunkat hívták a magasabb egységhez,
Öt kilométert gyalogolt a tábornokunk bunkeréhez.
Visszafelé a tisztiszolga kicsit megállt, hogy könnyítsen magán,
A századost egy akna elrepítette... hóban luk lett a nyomán

Amit mi itt átéltünk az maga a vaksötét múlt,
És itt a jövő számít, ami megtörtént, az avult.
Élethalálharc folyik itt a mínuszban, a hómezőn,
Nyomor és szenvedés van, ezt kell tűrni, élni, esdeklőn.

Itt bizony, vicsorogva csikorog a tél,
És tombol a nyikorogva vicsorgó szél.
Súlyos, sötét hófelhőkkel eltakart az ég,
Hóvihar, volt itt, van is, van még, meg lesz is még.

Ha hópihe hull az arcomra, a lelkem is megrezzen,
Ha szól az orosz ágyú, akkor meg a szemem se rebben…
Felbomlott égi csend, zúgva jön hófelhők hada,
Jönnek az ágyúgolyók, ide járnak már, haza…

Hír-telen ez az egész rothadt jeges és nagyon hideg-ellenség hómező...
Hirtelen hallani egy robbanást… a fakadó félelem, nem felemelő…

Tábori papok, csata előtt megáldtak,
Mégsem voltál ellenfele a halálnak!

Itt e véres harcban feloldozást senki nem nyerhet!
Új életet, csak a hatalom bitorlója vehet!
Feloldozást golyózáporban, ugyan miként nyerhet?

Lassan lemegy a magát szégyenlő Nap,
Ma túl sokat temetett... tábori pap.
Felhőtlen az ég, körbe kúszik a csend,
Éppen nem lőnek… az őrség meg esend!

Vecsés, 2016. szeptember 19. - Kustra Ferenc József - íródott: történelmi emlékezésként az ottveszett katonáinkra!

Hozzászólások

Tiberius - január 06 2023 17:36:51
Elismerésem soraidért azokért,akikért a legkevesebbszer emlékezik a
történelem. Köszönöm,hogy olvashattam
Tibor

KiberFeri - január 07 2023 08:31:02
Tibor kérlek, köszönöm a látogatásodat, az elismerésedet.
Én azért vagyok itt is, hogy közzétegyek a 'megírásom' után olyan eseményeket, amikkel mások nem foglalkoznak.
Nagy élvezet volt olvasnom, hogy Neked ennyire tetszett!
Én köszönöm!
KíberFeri