Napkorong

Én igyekszem, és végig veletek maradok,
Perceket kitöltik a múló pillanatok
Egymásutánjukban… így veletek maradok!

Itt a fronton az idő mit sem számit,
Ha az órára nézel, akkor ámít…
Az órák csak múlnak folyvást, folyvást, egyre másra…
Óraketyegés, hasonlít, az utolsó mára.

Utólag mondjuk, hogy nézzed csak, hogy elröppent az idő!
Ezzel akkor már, talán kedvelhető és szerethető?
Itt az egyik perc lassan vánszorog, mint a beteges másik,
Az egyik óra, csak odébb csoszog, mint ahol van a másik…

Most délután is kaptunk egy rendes aknazáport,
Nem volt nedves, így nem volt jó, hogy elverte a port…
Olyan itt az idő, mint a fekvő nagybeteg,
Percek sánták... nem múlnak úgy, mint a fergeteg…

Voltunk egy kis felderítésen derékig érő hóban,
Életidőt is vittünk magunkkal a térképtáskában.
Fárasztó is volt, de őrület, milyen soká tartott.
Legalább élünk, még nem fizettünk halálnak sarcot.

Itt vagyunk a jégben, a hóban, a lövészárokban,
Várjuk, hogy múljon az idő, a végtelen árjában….
Ha eltalálnak, nem kell perc-halál jég-putrijában….

Mínusz negyvenben fázósan csak vánszorog sz idő,
Közben meg az orosz, gondol egyet és idelő!
Akkor már a pillanatot várjuk, reméljük, hogy abba is hagyja,
De fene lassú a perc, ijedtében, lehet, hogy saját mutánsa?

Van kinek a mai estében, már nincs kiút,
Lesz kinek ma este már nincs többé visszaút.
A felderítés olyan, hogy jó nagy, fehér köpenyben megyünk,
De közben a lélek a perceket számolja! Visszaérünk?

Ha felülünk az életvonatunkra és gördülünk az orosz állások felé,
Nem biztos, hogy az öreg gőzös, visszautunkat, térdig érő hóban meg lelé.
Az út is időbe telik, meg lehet, hogy óra, a perc, már magát sem ismeré…

Hajnalban, sötét van még, de felhőtlen égen sok csillagfény ragyog.
Mínusz negyvenben csikorog a hideg, szinte látni, bunker vacog.
Percek lassan múlnak, éhes vagyok, a gyomrom, reggeliért korog.

Az első vonalban telnek az órák, lopakodva,
Mintha félénkek lennének, talán óvatoskodva…
Van, hol, sok ezer gyertya fénye táncol éppen, most is e napon,
Itt csak az idő jelenik meg képzeletben, angyalszárnyakon.

De jó is lenne, ha az idő sasszárnyakon repülne,
Lehet, hogy indulnák, már mehetnénk is haza ízibe…
Ha a másodpercek musztángként vágtatnának,
Bucsut mondhatnák itt, mai lassú óráknak.

Fedezékbe! Jönnek az orosz bombázógépek!
Ha nem bújunk le, később, már nem leszünk, csak pépek…
De az idő, most ha tart, meddig is fog tartani?
Az égen úszó hattyú sem szokott elmaradni…

A jeges szél itt már nekünk, nagy kínjában, sokszor sikoltott,
A kialakult vadállati orkán mélyhangon rikoltott…
A szemem láttára, előttem vánszorognak a percek,
Közben elhervadnak, megfagynak, mindannyian múlt lesznek…

Múlt idő úgy válik igaz valósággá, hogy
Nem válik valósan, valótlan látomássá.

Ki is terjed minderre a vak figyelme,
Közben kiderül, eltűntél a semmibe…
Majd reinkarnálódsz a jövő időbe…

Mint időhatártalan vaksi, térbe
Önmagadnak háttal fordulhatsz szembe…
Meg tudod talán, rögtön, hogy eltűntél-e?!
Az időd poroszkál-e a végtelenbe?

Az éjjel is volt kisebb orosz támadás, roham.
Volt barátom, már nincs, ő örökre, én halottam…
Van-e nekem reményem, mert életben maradtam?

Mikor a jeges hajnalpír beköszönt a lövészárokba,
Van úgy, hogy a katona, életidőt is nehezen bírja…
Szél meg zordan süvít, a hajnalpíros éjszakába.
Katona, ha tudna, belevágna idő szavába.

Vecsés, 2016. december 23. – Kustra Ferenc József - íródott; történelmi tényként és az elpusztult katonáink emlékére.