Napkorong

Az utolsó eszménykép.
***
Mind elköltözött már: - kit a "cziprus lombja"
Tündér suttogással ringat szűz álomba;
Kit körül ragyogott a "szerelem gyöngye",
Most takar zöld fűvel feledés göröngye.
***
A feleség, a ki a zászlót megvarrta,
Maga is nyugszik már, s a zászló alatta.
Megannyi eszménykép, kikért szive lángolt,
S zengett ajkán a dal forró kivánságról.
***
S ki valamennyi közt volt legdrágább kincse,
Az a régi haza: az is elmult, nincsen.
A kiről ő zengett, a kiért ő égett:
Szép asszony, szép haza - letünt régesrégen.
***
Csupán egy maradt meg, egy emlékszik rá még,
Fényes alakok közt egyedüli árnyék:
Egy szegény czigánylány, egykor piros arczú,
Tűz szeme, termete mint az őz, oly karcsú.
***
Ez a két sötét szem hogy lángolt miatta,
Ez a két sötét szem egyedül siratja.
Csak neki nem jutott egy húr sem a lantból,
Őt nem emelte föl, ő mindig alant volt.
***
Vad erdő, zöld mező tudja mit szenvedett,
Mindig leány maradt, sohase feledett.
Arczrózsája hervadt, szemlángi kihaltak,
Csak bánata maradt örök fiatalnak.
***
Nevét sem említik, ki utolsó híve,
Azt se kérdik tőle, miért fáj a szíve?
A költő alszik már, de művei élnek,
Imádott szép nőkről örökké beszélnek;
***
De arról a helyről, hova lelke lejár,
Csak a barna föld tud s barna czigányleány.
***
1876
***
Jókai Mór: 1825 – 1904
***
Das letzte Idealbild.
***
All' sind umgezogen: – wen das „Zypressenlaub“
in mit einer Fee flüsternden Jungfrau Traum;
um wen die „Perle der Liebe“ herum schleckt,
jetzt ist mit grünem Gras des Vergessens bedeckt.
***
Die Frau, die damals die Fahne genäht hatte,
sie ruht sich ‘d, die Fahne ist ihr Hängematte.
So viele Wunschbilder, für die sein Herz brannte,
‘d so viel Lieder an seinen Lippen erwachte.
***
Und wer von ihnen den kostbarsten Schatz hatte,
diese alte Heimat: ist weg von der Mappe.
Von dem er so viel sang und auch so fest brannte:
Schöne Frau, schöne Heimat – sind weg schon lange.
***
Nur eine geblieben, und auch durchgehalten,
der einzige Schatten unter hellen Gestalten:
ein Zigeunermädchen mit rotem im Gesicht,
Augen wie Feuer, Statur wie ein Reh, so schlicht.
***
Die beiden dunklen Augen, die brannten für ihn,
diese beiden dunklen Augen trauern allein.
Nur Sie bekam keinen einzigen Ton auf der Laute,
er hob Sie nicht auf, Sie blieb nur eine Raupe.
***
Der Wald und die Flur sah, was Sie hat erlitten,
Sie ist ein Mädchen geblieben, arm ‘d verbitten.
Die Rose Wange verwelkt, ihr Auge verstarb,
nur die ewige Trauer der Jugend, nie erstarb.
***
Ihr Name nie erwähnt, sein letzter Getreue,
nicht einmal fragt jemand, um wem sie noch treue?
Der Dichter schläft schon, doch seine Werke leben
über schöne Frauen tut immer noch reden;
***
Aber von dem Ort, von den Friedhofs Wegchen
weiss die braune Erde ‘d die Zigeunermädchen
***
1876
***
Fordította: Mucsi Antal-Tóni