Napkorong

A gyermeket, ha alszik...

A gyermeket, ha alszik, simogasd meg
Egy gondolatban, mint bársony virágot,
Mely szirmait bezárta. Boldog éden
Ringatja most szelíden messze, messze
A nap zajától és a föld porától.
Egy nagy aranykaput nyitott ki éppen,
Melyet kerúbok őriznek dalolva
S lábujjhegyen a smaragd rétre indul,
Arany mezőre és ezüst patakra.
Már mosolyog. Már visszatért megint
Oda, ahonnan eljött s földre tévedt.
Előbbi életének társai,
Kis szöszke angyalok közt hancúroz most,
Szivárványszín labdákkal kergetőznek
És jázminokkal verik arcul egymást,
Örök narancsot esznek s nem mulandó
Babákat ajnároznak égi hintán.
Most elhervad a mosoly ajka szélén
S búsan gügyög: kis társai szaladnak
S ő fölbukott az ébredés göröngyén
És földet ért ismét. Már sír az édes.

Juhász Gyula: 1883 – 1937

Das Kind, wenn es schläft …

Streichle das Kind, wenn es eingeschlafen ist
in den Gedanken, wie eine Samtblume,
der seine Blütenblätter ganz zärtlich schloss.
In frohe Eden wieg es sanft weit, weit weg
vom Rauschen der Sonne ‘d dem Staub der Erde.
Es öffnete ein großes goldenes Tor,
die von singenden Cherubim wird bewacht
auf Zehenspitzen zum Smaragd Wiese, geht
zu den Goldenen Feld ‘d zu silbernen Bach.
Es lächelt schon. Es ist zurückgekommen,
woher es kam und auf die Erde verirrt.
Gefährten des ehemaligen Lebens
tummelt sich jetzt unter fusselnden Engeln
und mit regenbogenfarbenen Bällen.
Und sie schlugen sich mit Jasmin ins Gesicht,
essen die ewigen Orangen ‘d, die ewige
Babys pendeln, die an den Himmels-Schaukeln.
Jetzt verblasst das Lächeln auf seinen Lippen
‘d es plappert: Seine Gefährten rennen weg.
Und es stolpert auf das Kloss des Erwachens,
landet auf dem Boden ‘d schon wein das Süße.

Fordította: Mucsi Antal-Tóni