Napkorong

Alázatos kérdés az élethez

Csendesen, lakájos alázattal kérdezlek,
te céda, te szent, te gyönyörű:
miért ez?
Miért ez? Miért, hogy reggel lerombolod azt,
mit éjjel lopott fénynél építettem,
hogy senki sem lásson?
Hogy eltakarod ködös köpönyegeddel
a távoli horizonokon ragyogó szigeteket,
melyeken egykor kiköthettem volna?
Hogy szétszórod emlékeim aszott, illatos lapjait,
mint hamut a szélbe?
Kérdezlek, drága: hát minden hiábavalóság?

Letörlöd a mosolyt orcámról
és szememben eloltod a remény lámpását.
Kifürkészed lelkem minden zugát,
ahová lelkemből kiizzadt gyöngyöket rejtegettem
és te ellopod a gyöngyöket, az én kínos-jajos
gyöngyeimet
és kihajítod őket a közönybe, a semmibe.
Kiszívod az erőt karomból,
szívemből, tüdőmből
és a láz iromba, vörös kucsmáját szorítod fejemre.
Ó!
Fejemben úgy ugrálnak a gondolatok, mint ördögfiókák
a varangyal üstök körül.
Balog búval, félrebillent fejjel ülök,
mint részeg, roggyant karneváli figura.
Egyedül vagyok.
Gyenge vagyok.
Szegény vagyok.
Beteg vagyok —
de még mindig a tiéd vagyok?

Te rám nevetsz, aranyakat csorgatsz le ujjaidról,
majd ölelésre tárod a karod,
pedig nem kellek neked:
se barátnak, se szeretődnek, se fiadnak.
Csak nevetsz, gúnyolsz engem, mert
nyiszlett és nyomorult vagyok.
Kérdezlek téged, te gyönyörű:
meddig tart a játékod?
mikor hajítasz el magadtól?
Kérdezlek szomorúan és köhögősen:
Miért ez? Miért ez!?
Te drága, te csodálatos,
te egyetlen, akit örökkön
szeretek s akinek szerelmére
örökkön vágyok.

1925.

Szenteleky Kornél: 1893 - 1933

Eine bescheidene Frage fürs Leben

Ganz leise und mit dienstbarem Demut frage dich,
du liederlich, heilige, Schöne:
was ist das?
Was ist das? Warum zerstörst du es morgens
was ich nachts durch gestohlenes Licht gebaut habe
damit es mich keiner sieht?
Dass du mich mit deinem Nebelmantel bedeckst,
die Inseln, die am fernen Horizont leuchten,
auf welche ich einmal angedockt hätte können?
Dass du meine trockenen Erinnerungen verstreust,
wie Asche in dem Wind?
Ich frage dich, mein Schatz: Ist das alles Vergebens?

Du wischst mir das Lächeln vom Gesicht,
und du löschst die Hoffnungslampe in meinen Augen.
Du durchsuchst jeden Winkel in meiner Seele,
wo ich die Perlen, die aus meiner Seele geschwitzt, versteckt habe,
und du stiehlst die Perlen, meine peinlich-jammernde
schönen Perlen,
und du wirfst es hinaus in die Gleichgültigkeit, ins Nichts.
Du entziehst die Kraft aus meinen Armen,
aus meinem Herz und Lunge,
und du drückst mir die rote Fieberhaube auf den Kopf.
Oh!
Gedanken schwirren in meinem Kopf wie Lausbuben,
mit Erdkröten rund herum.
Ich sitze ungeschickt, den Kopf zur Seite geneigt,
wie eine betrunkene Karnevalsfigur.
Und allein bin ich.
Und schwach bin ich.
Und arm bin ich.
Und krank bin ich,
aber immer noch dein bin ich?

Du lachst mich an, Gold sickert von deinen Fingern runter,
machst deine Arme für die Umarmung.
Aber du brauchst mich gar nicht:
weder als Freund, als Liebhaber, und weder als Sohn.
Du lachst ‘d machst dich über mich lustig,
weil ein Flederwisch und Krüppel bin.
Ich frage dich, du Wunderschöne:
Wie lange dauert dein Spiel?
Wann wirst du mich von dir wegwerfen?
Ich frage dich ganz traurig und fest hustend:
Warum ist dies? Warum?
Du Schätzchen, du Wundervolle,
du bist der Einzige, den ich immer
noch liebe und um Wesens Liebe,
ich ewig sehne.

1925

Fordította: Mucsi Antal-Tóni