Napkorong

Kívánkozás a földek felé

Nem ismerem a földeket,
A végtelenbe táguló
Síkok televény tengerét,
A horizontba harapó
Nehézpárájú földeket,
A szántás zsíros röghadát,
Mely éjjel némán vajúdik
S reggelre szűz csírákat üt;
Nem ismerem a dombokat,
S gyűrött, ásító völgyeket,
Hol bölcs barmok kérődzenek
És néha vígan párzanak,
Míg a kutya esőt ugat
És a pásztor napfényt fütyül;
Nem ismerem a harsogó,
Kemény, vad szénaillatot,
Hatalmas, lomha asszonyok
Termést ontó, erős ölét
S a rugalmas fűszőnyeget.

Mert engem véd hűvös falak
Merev, féltékeny erdeje,
S a gyárkémények árnyai
Takarják nyirkos életem;
Kapuk sötétje rámlehel
És fáznak az emeletek.
Az állat ványadtan kúszik
És a homályban bujdosó
Asszonyok arca mészfehér.
Így, néha hogyha rámrohan
A vágy, napos rétek felé,
Novemberi lucskos mezők
Képe vackomba visszahajt
S az égő aszfalt melegít.
Pedig jó lenne valakit,
Kinek a kő szintén nehéz,
Kezét megfogva csöndesen
Kivinni a rétek felé
És, mint akit egy gyilkos űz,
Vadult futásba kezdeni,
Dobogni rengő rögökön
És végre, fulladt városi
Mellünk ha már nagyon zihál,
A televényre omlani.

Bálint György: 1906 – 1943

Sehnsucht nach den Feldern

Die Felder kenne ich fast nicht,
die ins Weite ausdehnende
Tiefebenen, so wie ein Meer
im Horizont verschwundene,
an den schwer dämpfenden Felder,
des Pflügens fettige Klumpen Haufen,
die sie nachts schweigend kreisen und
morgens keusche Sprossen sausen;
ich kenne auch die Hügel nicht
und die zerknitterten Täler,
wo die Viecher wiederkäuen,
‘d manchmal paaren sie sich eben,
während der Hund Regen anbellt
‘d für Sonnenschein pfeift der Hirte;
ich kenne den lauten nicht von
harten und wilden Heugeruch,
wo die riesigen trägen Frauen
mit grossen Schoss, Früchte werfen,
‘d die flexible Rasenmatte.

Mich der eifersüchtige Wald
steife, kühle Mauern schützen
von Fabrikschornsteinschatten.
Sie bedecken mein feuchtes Sein;
das Dunkeln des Tores atmet aus,
und alle Etagen sind kalt.
Das Tier krabbelt hektisch
‘d im Dunkeln herumirrende
Gesichter der Frauen sind weiß.
Und so manchmal, wenn mich Sehnsucht
erfasst nach sonnigen Wiesen
in schlammiger Novemberflur.
Sein Bild treibt mich im Bett zurück
‘d der brennende Asphalt heizt auf.
Es wäre schön, jetzt jemanden,
wem der Stein auch schon, so schwer ist,
seine Hände halten, ganz ruhig
hinausbringen auf die Wiese.
Wie von einem Mörder verfolgt wird,
fangen an, ganz wild zu laufen,
auf zitternde Klumpen zu klopfen
‘d der unseren erstickenden
städtische Brust, wenn schon fest keucht,
auf den Boden fallen lassen.

Fordította: Mucsi Antal-Tóni