Napkorong

Mostoha délibáb

Dörömbölő ormokon
mind feljebb és feljebb dübörgött
a jaj!
s akkor találkozott önmagával
az ember testvérszeretete
élettelen időben és térben.
Itt is, valahol amott is
vályog tanyáján millió asszony énekelte
térden hajótört imáját
hontalan misébe,
mig a természet véres koszorúját fonta
gyalázatfoltos nimbusszá
ki tudja hány, egymásra dühödt
emberőrült homlokán . . .

Aztán pergett minden tovább,
csak a délibáb öntött furcsa szint
és bandzsítva vetítette vissza
a távolba vesző karmazsint.
Itt is, valahol amott is
torz arcok vigyorogtak a visszfényben
és a szélben
összesöpört jajok ölelkeztek
szent szolidaritással
a fájdalommal:
Testvér! — és újból felváltotta posztján
a zubogó csöndet
a hurrá és a harci előre.
Ki kérdezte akkor; ki halt meg?
Ki kérdezte; ki maradt el?
ki érezte, hogy nem fenyvesekből zugó szél
az ami barázdálja homlokát
és ki érezte akkor, hogy él
a feltoporzékolt káoszban,
hogy szenved és szenvedést lát
és szemének vak hályogán
az a vörös pont nem a Nap-korong,
hanem vércsöpp,
meleg és piros,
életet leállító szemafor-tilos
emberi vércsöpp.

És elbukó hodályokat úsztatott
a mi szent és mostoha délibábunk,
sírunk, zokogunk, nagyon sokszor fájunk,
néha szeretünk
néha nagyon sokszor nomádként járunk
és vissza sose térünk,
mert ahová lépünk
felajzott űrben és térben
összesöpört jajok ölelkeznek
szent szolidaritással
a fájdalommal és igy szólítják egymást:
Testvér!

Ezer hajtású nemzetatyám fiai
ott lesz majd megértés
a hullámzó fényárban,
hol százszor tiport béke,
s ezerszer gyűlölt szeretet
bomlik majd dús porzóju
közös nemzeti csókká . . .

Bencz Boldizsár: 1901 – 1949

Stiefmütterliche Luftspiegelung

An den polternden Gipfeln
es donnerte höher und höher,
das weh!
Und dann hat er mit sich selbst getroffen,
das brüderliche Menschenliebe,
in der entgeisterten Zeit und Raum.
Sowohl hier als auch irgendwo dort,
in Lehmhütte von Millionen Frauen wurde gesungen
auf Knien das schiffbrüchige Gebet
an staatenlosen Messen,
während die Natur ihren blutigen Kranz webte
von Schande befleckten Nimbus,
wer weiss, wie viele aufeinander,
wütenden verrückten Stirn.

Dann hat sich abgespannt weiter
nur die Luftspiegelung, was es darbot
und es hat schielend zurückspiegelt,
das verschwundene dunkelrot.
Sowohl hier als auch irgendwo dort
verzerrte Gesichter grinsten im grellen Licht
und in dem Wind
aufgefegte Wehen umarmten sich,
in heiliger Verbundenheit
mit den schmerzen:
Bruder! – ‘d ersetzte ihn erneut auf dem Posten
die brüllende Stille,
auf das hurra und auf den Kampf voraus.
Wer hat dann es gefragt; wer starb hier?
Wer hat es gefragt; und wer fehlt?
Wer fühlte, dass es kein Wind war, der durch Wälder tobte,
der, der an seiner Stirn Furche machte,
‘d, der sich dabei lebendig fühlte
in dem turbulent stampfenden Chaos,
das er leidet, ‘d im Leid wühlte
und auf dem Auge das blinde Starr
dieser rote Punkt ist nicht die Sonnenscheibe,
sondern Bluttropfen
ganz warm und ganz rot,
Lebens-stoppende Semaphor-verbot,
menschlicher Blutstropfen.

Und sie schwamm hinunterfallende Schuppen,
unser heiliges ‘d stiefmütterliches Luftspiegelung,
wir weinen, wir schluchzen, wir tun oft weh,
manchmal lieben wir,
manchmal sind wir sehr nomadisch und auch zäh
und wir kommen nie wieder
weil wir treten nieder
in gespannte Kluft und Raum
aufgefegte Wehen umarmten sich
in heiliger Verbundenheit
mit dem Schmerz und so nennen sie sich:
Bruder!

Söhne meines Vaters aus tausend Nationen
dort gibst es Verständnis
in dem brandenden Flutlicht,
wo Frieden hundertmal tritt,
‘d tausendfach gehasste Liebe
zerfallen in Staubblätterreichen
Gemeinsamen National-Kuss.

Fordította: Mucsi Antal-Tóni