Napkorong

Az éber Isten

Mondd, Istenem, te mikor alszol?
Éjszaka nem, mert vigyázó szemmel
nézel az éjbe, míg nyugszik az ember.
A fekete-lelkű éjjelek
lélekdermesztő mély jelek
mik ismételve visszatérnek,
értelmét veszik távolnak, térnek.
De a lelkünk alján apró mécs lángol,
biztatva, hogy vagy valahol, közel, vagy távol.
A fénye mellett nem félünk az éjszakától.

Lefoglalnak a hajnalok.
Le kell szórnod a harmatot.
Felvidulnak a lankadt szirmok.
A virágok kelyhén gyémántkönny csillog.

A könnyet le kell szárítanod,
a napsugárt beállítanod.
Míg a könnyekből változik pára
ezerféle dolgod akad mára.

A napot fel kellett keltened.
A magot ki kell kelteni a földből.
Nagy mágnest forgatsz.
Irányzod a taszító és vonzóerőket,
különben a bolygók egyensúlya feldől.
Közben visszapattan rólad minden átok.
nem hallgatsz meg mást,
csak az imádságot.

Délben, terített asztalok mellől
áldást küldenek feléd az ajkak.
Hogy történt mégis, Istenem,
hogy voltak, akik éhen haltak.
Mért adsz erős gondolatot ifjú agyakba,
ha a tudást és célt évszámokkal mérik,
mért formálódik ötlet és vágy
versbe, zenébe, agyagba,
ha az ember megértésre
csak életestjén érik.

Istenem, te Éber Isten,
vannak apró hibák ebben a világban,
megakad a szegény ember
minden átkos ágban.
Vannak nagy hibák is:
emberek, kiknek lelke setét
és megfeszítik azt,
ki fennen hordhatná fejét.

A te gondod a négy évszak,
Nyugat, Kelet, Dél és Észak
minden népfajának harca.
Hogy üthettek ki durva harcok,
ha mindenhová lát az arcod?

Én tudom, te ezerjóval áldott Isten,
minden baj akkor keletkezik itten,
a gonoszt akkor szülik anyák,
a szegényt akkor húzza meg az ág,
a barátságba akkor verődik ék,
a búzát akkor veri el a jég,
az ifjú lelkek mécsesének
akkor fullad el a fénye,
akkor záporoznak a könnyek,
amikor a szemed egy percre lehunytad.

Emberek... csitt... legyetek jók...
ne féljetek.... az isten nem alszik...
csak elszunnyadt.

Újvidék 1931

Sziráky Dénes Sándor: 1905 – 1943

Der wachsame Gott

Sag mir, mein Gott, wann schläfst du echt?
Nicht nachts, denn mit wachen Augen,
bis der Mensch ruht, bist du nachts am Schauen.
Im Schwarz beseelten stillen Nächten
Seelen beängstigenden Kräfte,
die immer wiederholt zurückkehren,
die, die Bedeutung von Weite ‘d Raum nehmen.
Doch, unten im Seele brennt eine kleine Kerze,
stärkt, irgendwo zu sein, nah oder in der Ferne.
Mit dem Licht haben wir keine Angst von den Nächten.

Morgendämmerungen aufrütteln.
Du musst den Morgentau abschütteln.
Die trägen Blütenblätter heitern auf.
Auf dem Blütenkelch glänzt ein diamantenes Tau.
Du darfst die Tränen nicht ablassen
und den Sonnenstrahl anpassen.
Bis die Tränen in Nebel verwandeln,
hast noch tausend Dinge zu behandeln.

Du musstest noch, die Sonne wecken.
Dem Samen muss aus dem Boden schlüpfen helfen.
Du bist ein Magnet.
Du regelst die abstossenden ‘d anziehenden Kräfte,
sonst wird das Gleichgewicht der Planeten gestört.
Zwischendurch prallen alle Flüche ab, diskret.
Du hörst nichts Anderes,
nur das abends Gebet.

Mittags neben den gedeckten Tischen
die Lippen senden dir einen Segen.
Wie ist das passiert, ach, mein Gott,
dass es gibt, die an Hunger sterben.
Warum gibst du den jungen starken Gedanken trotzdem
wenn Wissen und Zweck in Jahren gemessen wird,
wieso Idee und Wunsch die Gestalt annimmt,
in Poesie, Musik, ‘d in dem Lehm,
wenn in Menschen das Verständnis
am Ende Leben reif ist.

Ach mein Gott, du wachsamer Gott,
es gibt ja, so kleine Fehler in dieser Welt,
der arme Mann bleibt stecken in,
jedem verfluchten Äst.
Es gibt auch grosse Fehler:
Menschen, deren Seele ist dunkel
und der wird mehr gedehnt,
der sein Kopf höher sollte funkeln.

Dein Problem sind die Saisonen,
Westen, Osten, Süden, Norden
die Kämpfe von aller Rassen.
Wie konnten harte Kämpfe ausbrechen,
wenn dich alle überall erkennen?

Ich weiss, du bist tausendmal gesegneter Gott,
alle Nöte entstehen an Schafott,
die Mütter gebären den Bösen,
die Armen von den Zweigen lösen,
ein Keil wird von der Freundschaft verqualmt,
der Weizen wird von dem Eis zermalmt,
bei dem Leuchter der jungen Seelen,
dann ertrank auch das Licht,
und die Tränen werden regnen,
wenn du die Augen eine Minute schliesst.

Leute … halt die Klappe … sei brav …
Nur keine Angst.... der Herr Gott schläft nicht …
Nur eingenickt.

Neusatz 1931

Fordította: Mucsi Antal-Tóni