Napkorong

Ötödik ecloga

Bálint György emlékére

TÖREDÉK

Drága barátom, hogy dideregtem e vers hidegétől,
hogy rettegtem a szót, ma is elmenekültem előle.
Félsorokat róttam.
Másról, másról igyekeztem
írni, hiába! az éj, ez a rémes, rejtekező éj
rámszól: róla beszélj.

És felriadok, de a hang már
hallgat, akár odakint Ukrajna mezőin a holtak.
Eltüntél.
S ez az ősz se hozott hírt rólad.
Az erdőn
újra suhog ma a tél vad jóslata, húznak a súlyos
fellegek és hóval teli újra megállnak az égen.
Élsz-e, ki tudja?

Ma már én sem tudom, én se dühöngök,
hogyha legyintenek és fájdalmasan elfödik arcuk.
S nem tudnak semmit.
De te élsz? csak megsebesültél?
Jársz az avarban az erdei sár sürü illata közt, vagy
illat vagy magad is?
Már szálldos a hó a mezőkön.

Eltünt, - koppan a hír.
És dobban, dermed a szív bent.
Két bordám közt már feszülő, rossz fájdalom ébred,
reszket ilyenkor s emlékemben oly élesen élnek
régmondott szavaid s úgy érzem testi valódat,
mint a halottakét -
Mégsem tudok írni ma rólad!

1943. november 2

Radnóti Miklós: 1909 – 1944

Fünfte Ekloge

An Erinnerung an György Bálint

Fragment

Mein lieber Freund, wie ich vor der Kälte dieses Gedichts zitterte,
ich hatte vor dem Wort Angst, ich bin heute noch vor ihm geflohen.
Nur Halbzeilen geschrieben.
Ich versuchte von etwas anderes
zu schreiben. Vergebens! Die Nacht, die schrecklich verborgene Nacht,
sagte mir: Red’ über ihn.

Und ich wache auf, aber das Geräusch schweigt schon,
genau wie die Toten auf den Feldern der Ukraine.
Du bist verschwunden.
Und der Herbst brachte auch keine Nachricht von dir.
Auf dem Wald
die Vorhersagen von Wintern flüstern die Schweren voller Wolken
Ziehen vorbei, mit Schnee beladenen bleiben am Himmel stehen.
Lebst du noch, wer weiß?

Heute weiß ich es auch nicht, ich bin auch nicht böse,
wenn sie schnicken und ihre Gesichter schmerzhaft bedecken.
Und sie wissen nichts.
Doch du bist am Leben? Bist nur verletzt?
Gehst du im Laub spazieren zwischen den dicken Waldschlamm Geruch?
Bist du der Geruch selbst?
Auf den Feldern schneit bereits der Schnee.

Verschwand, – klopft die Nachricht.
Und stampft das Herz, erstarrt drinnen.
Zwischen beiden Rippen erwacht ein angespannter Schmerz,
zittert zu dieser Zeit ‘d in meiner Erinnerung Leben so scharf
deine lang gesagten Worte ‘d, ich spüre dein Dasein,
wie von echten Toten –
Ich kann noch nicht über dich schreiben!

2. November 1943

Fordította: Mucsi Antal-Tóni