Napkorong

Magyar Miatyánk 1919-ben

Van-e imádság, forróbb, könyörgőbb,
mint a miénk most? - Kínok imája! –
Nyisd meg Nagyúr a fellegek kárpitját
s irgalmas szívvel, figyelmezz rája.
Nincs annyi fűszál, libanoni lejtőn,
mint ahány könnycsepp bús magyar szemekbe,
hallgass meg kérünk, jaj, most az egyszer
Miatyánk, ki vagy a mennyekbe'!

Könyörgünk! Nézz ránk, hisz az nem lehet,
hogy síró szóval pusztába kiáltsunk!
Sok volt a vétkünk - nagy büszkeségünk.
felhőkig járt az álmodásunk –
de most bánattól gyötrötten mondjuk:
Szenteltessék meg a te neved!

Végigvertél a borzalommal
és mégis, most is széthúzunk, látod.
Küldjed szívünkbe a szerelmes békét,
jöjjön el végre a te országod…!
Ugye nem szórod szét ezt a népet,
bujdosónak a nagy világba,
hiszen te hoztad Ázsiából
s verted, de védted a pusztulástól
ezer évig! Mondd csak: hiába…?!
Voltunk a véres védőbástyád
s voltunk villámló ostorod,
tégy velünk, ahogy megérdemeljük,
legyen meg a te akaratod!

Küldjed szívünkbe a szerelmes békét,
s küldd az erőt a rossz karunkba!
Küldj halk esőt a földjeinkre
S legyen gondod a barmainkra…!
Önts enyhülést a lelkek tüzére,
s tudsz: szeress! ha kell: fenyíts!
csak legyen béke, boldog megértés,
miképpen menyben, úgy a földön is.

Nézd: éhezünk, rongyokba járunk,
nincsen koldusabb néped minálunk.
Nézzed a gyermek éhező száját,
asszonyainknak bús Kálváriáját,
ha te nem segítesz: elveszünk!
Ó, add meg hát a napi kenyerünk…!

Nagyúr! Vétekkel, igaz, megrakódtunk,
gőgösek közt, bizony elsők voltunk,
de most a házunk hamva van fejünkön
s a bűnbánat megtépte köntösünket,
Isten! istenes szerelemmel
bocsásd meg a mi vétkeinket!

Minket megvertél magyar-Isten
és megverted az őseinket.
De fiainknak minden más nép,
felejtse el apái vétkét
– sok számolatlan számadásunk –
miképpen mi is megbocsátunk
a mi ellenünk vétkezőknek…

Torkunk rekedt a rimánkodástól…
az ős magyar föld: merülő gálya.
Jaj! Tedd a szent kezed föléje,
oltalmazd meg, vigyázz rája
és ne vigy minket a kísértésbe!

A tenyereden, Isten-apánk
hordod az ember-milliókat.
Mi is elférünk békében ottan,
csak vesd ki köztünk az árulókat!
Nem kell minékünk más hódolása
és nem vágyik a magyar sehová sem,
csak engedj élni tüzekbe nézni…
tilinkószónál... mesét mesézni
és szabadíts meg a gonosztól! - Ámen.

Somogyváry Gyula: 1895 – 1953
***
Ungarn Vaterunser im 1919

Gibt es ein Gebet, heißer, flehender,
wie unser jetzt? - Ein Gebet des Leides!
Öffne Grossherr, die Vorhänge der Wolken,
‘d mit barmherzigem Herz Hilfe zu leisten.
Gibt nicht so viele Grashalme an einem Hang,
wie viele Tränen in den Augen den Ungarn,
hör bitte uns zu, oh, nur noch dieses Mal
«Vater unser, der dort oben im Himmel» war!

Wir bitten! Schau uns an, denn es ist keine Frage,
mit weinenden Worten in die Wüste Schrein!
Wir hatten viele Fehler, – waren sehr stolz.
Die Träume wollten bei den Wolken sein,
doch jetzt von Trauer gequält, sagen daheim:
«Geheiligt werde dein Name! »

Du hast mich in Schrecken versehen
‘d doch weiter auseinanderdriften wollen.
Sende der Friede in unseren Herzen.
«Lass dein Reich endlich kommen! »
Gell, du zerstreust dieses Volk doch nicht
herumirren in der ganzen Welt,
den du die aus Asien mitgebracht hast
‘d geschlagen, doch vor dem Untergang bewahrt
für tausend Jahre! Sag, es ist zerschellt …?!
Wir waren dein blutiges Bollwerk
‘d als deine Blitzpeitsche bestehen,
tu mit uns so, wie wir es verdienen:
«Dein Wille soll geschehen! »

Sende liebevollen Frieden in Herzen,
‘d die Kraft an unseren schwachen Arm!
Sende sanften Regen an unser Land,
und kümmere dich um unsere Farm …!
Gieß Linderung in das Feuer der Seelen,
wenn kannst: Lieb! Wenn muss: Sterben!
Soll Frieden sein, glückliches Verständnis:
«Wie im Himmel, so auch auf Erden! »

Schau: Wir hungern, in Lumpen laufen wir,
du hast nirgends mehr Bettlervolk als hier.
Schau dir den hungrigen Mund des Kindes an,
‘d die Demütigungen unserer Frauen an,
wenn du uns nicht hilfst: Leiden in Hungersnot:
«Oh, gib uns unser tägliches Brot …! »

Grosser Herr! Wir sind sicher voll mit Laster,
unter den Stolzen waren wir die Ersten,
doch jetzt die Asche unseres Hauses auf den Köpfen
und die Reue wird uns ausplündern,
Herr Gott! Du, mit göttlicher Liebe:
«Vergib uns unsere Sünden! »

Du hast uns geschlagen, ungarischer Gott
‘d unsere Vorfahren damit belästigen.
Doch unsere Söhne sind andere Menschen,
sollen an den Sünden den Vätern denken
wir haben viele ungeklärte Konten:
«Wie auch wir vergeben,
an diejenigen, die gegen uns sündigen! »

Unsere Kehlen waren heiser vom Anflehen,
das alte ungarische Land: Sinkende Galeere.
Gib deine heilige Hand als Vergebung,
beschütze ihn, kümmere um die Ehre:
«Und führe uns nicht in Versuchung! »

In deiner Handfläche, Gott, unser Vater,
trägst du die Menschenmillionen rund.
Da können wir auch in Frieden hineinpassen,
beseitige einfach die Verräter unter uns!
Wir brauchen keine andere Ehrerbietung
und die Ungarn wollen keinen nachahmen,
lass uns einfach leben ‘d in Feuer schauen,
‘d beim Flötenspiel - ins Märchen eintauchen:
«Und erlöse uns vom dem Bösen! - Amen. »

Fordította: Mucsi Antal-Tóni