Szomorú vagyok, kezdetnek ennyi,
Ilyen érzés a bőrömben lenni,
Ez a gúnya valós, nem mézes máz,
Gyönyörű lélek körött romos ház,
Csügged szívem, végezetül ennyi,
Asztalánál mindig szabad enni,
Mígnem kiürül, s nem marad már más,
Csak elfajuló önmarcangolás,
Hiába vagyok bármily kegyvesztett,
Az élet csalafinta, kecsegtet,
Szomorúvá tesz, hogy rám vigyázzon,
Nehogy büszkeségem bőrig ázzon,
Inkább bánt, s igazolva fájdalmat,
Minden rossz érzést nyersen tálalgat,
Így, mielőtt megfeküdné gyomrom,
A taccsot önmagamtól kidobom,
Mielőtt még elrontaná gyomrom,
Az egész múltamat is felhányom,
Legyen majd min rágódnia annak,
Kinek kezébe felmosót adnak. |
|
