Napkorong

Halotti beszéd a hulló leveleknek

Látjátok feleim, hogy mik vagyunk?
Bizony bíbor és bronz és arany
És örökkévaló szent szépség vagyunk.
Ahogy halódunk, hullunk nesztelen:
Bizony, e világ dőre, esztelen
Pompájánál nagyobb pompa vagyunk.
Nem történhetik velünk semmi sem,
Mi megronthatná szép, igaz-magunk.
Míg a fán vagyunk: napban ragyogunk
S ha alászállunk: vár a hűs avar,
Testvér-levél testvér-lombot takar,
Ott is otthon vagyunk.
Ha megkeményedünk és megfagyunk:
Zuzmara csillog rajtunk: hermelin.
Bíbor után a fehér hermelin.
Bizony szépek vagyunk.
Látjátok feleim, hogy mik vagyunk?
Ha végre földanyánk része leszünk,
Ott is szépek leszünk,
Ott is otthon leszünk.
És árvaság csak egy van, feleim:
Az erdőn kívül lenni.
Otthontalannak, hazátlannak lenni.
Nagyvárosok rideg utcakövén
A széltől sepertetni.
Sok más szeméttel összekevertetni.
Árvaság csak ez egy van, feleim.
S amíg itthon vagyunk:
Bizony bíbor és bronz és arany
’d ewig heiligen Schönheit sind wir.

Kolozsvár, Hója-erdő, 1923 október

Reményik Sándor: 1890 – 1941

Todesrede zu fallenden Blättern

Seht ihr halt, liebe Leute, was sind wir?
Wohl purpurrot, Bronze und goldfarbig,
ewigen heiligen Schönheit sind wir.
Und beim Sterben fallen wir geräuschlos:
Sicherlich ist diese Welt albern und dumm
von seiner Bravour unser ist grösser.
Und es kann mit uns gar nicht passieren
was noch im Leben, wäre luxuriöser.
Als noch an Baum sind: im Sonne strahlen
nach hinunterfliegen: Laub erwartet uns,
das Schwesterblatt bedeckt ein Schwesterlaub,
als wir dort immer zu Hause waren.
Wenn wir verhärten und auch festfrieren:
Raureif glänzt auf uns: wie das Hermelin.
Nach Purpur folgt der weisse Hermelin.
Auf jeden Fall wunderschön erschienen.
Seht ihr halt, liebe Leute, was sind wir?
Wenn wir Teil unser Mutter Erde sind,
dort werden wir schön sein,
und auch zu Hause sein.
Verwaisung, liebe Leute, gibt nur einmal:
Raus gefegt aus dem grossen Baum-Wald sein.
Ein Obdachloser, Heimatloser sein,
auf den kalten Großstadtkopfsteinpflastern,
und vom Wind weggefegt sein.
Und mit viel anderem Müll zu vermischen.
Verwaisung, liebe Leute, gibt nur einmal.
‘d bis wir zu Hause sind:
Wohl purpurrot, Bronze und goldfarbig,
‘d ewigen, heiligen Schönheit sind wir.

Kolozsvár, Hója-Wald, Oktober 1923

Fordította: Mucsi Antal-Tóni