Csalódást kelt minden emlék,
Mert szép volt a zöme,
Rájuk gyásszal úgy terülnék,
Mint múltam öltönye,
Csak a feledésből kérnék,
Légy szívem börtöne,
De nem jut más, csakis esték,
S a régmúlt közönye,
Csalódást kelt mi csak foszlány,
De mégsem tűnt tova,
Miért tér mind vissza hozzám?,
Ha nincs mibe-hova,
Türelmem régóta fogytán,
Ó, menj akárhova,
Hisz az érzelmeim folytán,
Vagyok ily tétova,
Belül fáj, rút a kuszaság,
E csalódás okán,
Elmém véges, holt pusztaság,
S a gyűlölet jogán,
Mert szívem véres csonkaság,
Ily esetlen óvnám,
Miről úgy hittem, boldogság,
S az egyetlen csodám. |
|
