H.Gábor Erzsébet
Nyári szél
Hajamba túr a nyári szél,
bizsergő érzés simogat,
óarany dongó döngicsél,
boldogabb vagyok bárkinél,
mosoly színezi arcomat.
Szoknyám combomra rátapad,
szívem örömmel van tele,
homlokom ráncán gyöngy fakad,
versek vajúdnak, szép szavak,
ég az alkotás fényszeme.
Most a természet egy velem,
fejemben írok, nincs papír,
gyűlnek a sorok csendesen,
némán magamba rejtezem,
arcomra rózsát fest a pír.
Dúdol a nyári szélzene,
átjár és állva ringat el,
minthogyha mindent értene,
s minthogyha féltve védene,
lágyan-ölelve - úgy felel.
Érzem, értem a szél szavát…
Az árkon könnyen átjutok,
létem békesség járja át,
látok egy nyíló rózsafát,
amott egy hajló nád susog.
Hálatelt szívvel lépkedek,
megrészegít e szép világ,
de jó, hogy épp itt élhetek,
kísérnek barka-lágy neszek,
bámulnak rám a régi fák.
Kész van a versem, jól vagyok,
társam a sok sok vadvirág,
tépek egy csokrot, jó nagyot,
szememben égő nap ragyog,
ajkamon csendes, halk imák.
|
|
