Napkorong

H.Gábor Erzsébet
Hagyd ragyogni bennem

De megszorítanám azt a drága kezet,
erőt adni néki, hiszen elfogyott már,
ráncot redőzött rá a sok tél, a sok nyár.
Angyal jött le érte, fönt egy ágyat vetett,
s anyám drága lelke belakta a teret.

Belakta a teret, csillag lett belőle,
ő őrzi az álmom, ő vigyázza létem,
fénye utat mutat, mindörökre nékem.
Amíg sorsom nem visz égi temetőbe,
drága földi léptét ezer virág nő be.

Ezer virág nőtt be, itt lenn, olyan tájat,
ahol együtt jártunk, egy volt szívünk, lelkünk,
egymás karjaiban mindig vigaszt leltünk.
Oly nagyon szerettem az én jó anyámat,
ő adott a léthez láthatatlan szárnyat.

Láthatatlan szárnyat kaptam, hogy repüljek,
s eljutottam oda, hova senki más nem,
láthatatlan lettem, apró, kicsi mákszem,
(de) hallhatóvá váltam minden érző fülnek,
s gondolataim csak igaz szókat szültek.

Igaz szókat szültek tollamból jött szavak,
tanítottam szépre, tanítottam jóra,
értéket vajúdott minden áldott óra,
szeretetem áradt, mint a duzzadt patak,
felolvasztott mindent; fagyot, jeget, havat.

Fagyot, jeget, havat olvasztott a szép szó,
verseimmel csendben gyógyítottam embert,
rácsok mögé zártam minden éles fegyvert,
megteltek a szívek, s könnyű lett a béklyó…
– Mondd, a gonosz tett, s a háború az mért jó?

Háború! Az mért jó? Kinek jó, ha szenved,
értelmetlen, kapzsi, harácsoló népség,
fájdalom, vér, halál, öldöklés és éhség,
pusztítóvá válik lassan minden nemzet,
ahol rongy az élet, ott a halál csenget!

Ott a halál csenget, hol az ember, állat!
Küldjél reánk áldást, drága, csillag anyám,
észhez tér a világ, szép szavadtól, talán!
Mentsd meg Uram, kérlek, az én szép hazámat,
s hagyd ragyogni bennem az én jó anyámat!