|
 Vendég: 18
Nincs Online tag
Regisztráltak: 2,228
|
|
Az a nő, akinek arcát, mintha
Kegyetlen vad karmok vágták volna össze...
Hiába: mondtam magamnak, bár mennyit is próbálkozna,
Visszataszító lesz mindörökre.
Azt gondoltam, azt hittem, hogy örökre
Rút lesz, bár azt a nő nem akarja
És kenheti arcára a Nap sugarát,
A holdnak aranyozott fényét, de mégis marad csúfnak.
Ahogy beszélgettünk, figyelmesen hallgattuk őt,
Mindazok között, akik beszéltek,
Meglepődve láttam, milyen kevés szavuk van
És bármely szavukkal megszépítették azt a nőt.
Már nem láttam azt az arcot, amelyet
Messziről figyelve oly elutasító.
A szavakkal, amiket mívesen mondott,
Minden barázdát az arcán beborított, mit egy szép takaró.
Hirtelen úgy tűnt nekem, hogy mindazok közül,
Akik az asztalnál ragyogtak
És ahogyan nevettek a vágytól szikrázóan, lángolóan, tűzesen,
Ő vált, ő lett igazából a legszebb szerelem.
Amikor megfogtam a táncban, ami elkezdődött,
Olyan édesen és szépen mozgott,
Mintha a táncban álmokon lépett volna
És ahelyett, hogy lépéseket tett volna, valóssággal libegett és lángolt.
|
|
|
- november 03 2025 16:24:20
iytop műved érdekes és tetszetős gondolatsor! Jó, hogy olvashattalak!
Poétaöleléssel, barátsággal: gratulálok!
jocker/Kíber/Feri |
|
|
| Hozzászólást csak bejelentkezés után küldhetsz
|
|
|
Ma 2026. szeptember 16. szerda,
Edit napja van.
Holnap Zsófia napja lesz. |
|
Üzenet küldéséhez be kell jelentkezni
|
|
