Magányomban ülök az erdei -régi- padon, bár nézem… itt ül velem magányom.
Jólérezheti magát velem, mert eldőlt és most a feje pihenget az ölemben.
Mondhatnom, hogy ettől az idilltől megnyugvódott lelkem, de erre nem jár az eszem.
Csak nézek ki a fejemből és nem moccanok, magányom meg néha kérdi, mormogok?
Ugyan mit Te tudattalan, magad jólérző marha, nem értesz engem… vagy Te balga.
Fájó, üres, múltam három percenként megjelenik, hogy… előttem nem jeleskedik!
A lelkemnek tetszik, hogy szín' az erdő, de, hogy lenyugosszon, ahhoz nincs elé erő!
Érdekes, hogy az eddig volt minden zöld múlik, a sok-sokféle szín meg előtűnik!
Tetszik, de nem nyűgöz le, lelkem szenvedése meg magányom a vég közelgő jele…
Vecsés, 2024. július 25. Kustra Ferenc József- íródott önéletrajzi írásként.
