A lelkemet simogatja az éjszaka édes csendje,
Arcomra melankólikus hangulatot festve,
Hol egy holdsugárral táncol a szemem,
Hol egy sötét felleggel a borús egen.
Egy csillagot se látok, minden olyan rideg.
Megcsapja b?röm a néma hideg.
Egyedül állok itt ablakomban,
Fülemben épp egy szép szomorú dal van.
Szívemhez közel állnak a hangjegyek,
Segítenek most is, hogy er?sebb legyek.
S bár emlékeket csalnak el?,
Magával sodor a zene, mint földöntúli er?.
Csak követem gondolataim hullámzását,
Kihalt a táj, senki sem lát.
Csupán egy vándor szell? ér hozzám,
Fagyos kezével hallgatásra inti szám.
Állok hát egyedül, töprengve a múlton,
Melynek árnyai vibrálnak ide-oda folyton.
Cikáznak, s nem hagynak békén,
Eszembe juttatják, hogy nem szabad táncolnom a penge élén.
Ideje mostmár lehunynom szemem,
Kés?re jár. Kívánom, hogy édes álmom legyen.
Lelkem végül pilláimmal takarózik,
Álomvilágba röppen, ahol a valóság már nem látszik.
